Velence-tavi süllős
Az idén valahogy nem kötöttem mély ismeretséget a Velencei-tó süllőivel. Egyszerűen egy darabot se fogtam. Így aztán elkezdtem új helyek után nézni. Találtam is egy ígéretes pályát, de a saját érdekeim védelmében, nem fogom elmondani, hogy pontosan hol. A lényeg, hogy egy hosszú lábakon álló beton mólót néztem ki magamnak, ami alatt átfolyik a víz. Úgy gondoltam, hogy a beton árnyéka, jó nappali pihenőhely lehet, a süllőknek. Kicsit lusta voltam korán kelni, így volt már hajnali öt óra is mire kiértem. Vittem magammal egy süllőző pálcát, az összes hozzá illő műcsalival, illetve az egész UL. motyót, gumikkal wobblerekkel. Ezért aztán a szokásosnál is jobban megpakolva, jókora pakkal érkeztem. Mivel itt nem kell nagy távolságokat gyalogolni, ez nem okozott problémát. Vékonyan felhős volt az égbolt reggel, és a 10 fok körüli hajnali hőmérséklet sem az igazi nyárt idézte. Gyorsan össze is raktam a süllőző motyót. A beton szélét erőltettem, úgy gondoltam, hogy a már szinte teljesen nappali fényben, a süllők már árnyékba vágynak. Rövideket dobtam, és apró emelésekkel vezettem a csalimat. Eleinte úgy gondoltam, hogy a kisebb 5cm körüli csalik fognak inkább halat adni, de majd egy óra meddő dobálás után beláttam, hogy ez nem így van. Pedig mindent megtettem amit lehetett, több helyen még a beton alá is bejátszottam a gumit, amennyire tudtam. A csali váltás mellett döntöttem. Van nekem egy régi, nagy kedvencem süllőre. A Mann's narancssárgás színű 10cm-es twistere. Ez az a csali, ami eddig minden vízen adott halat. Ezzel újra elkezdtem végigdobálni az egyszer már meghorgászott helyeket. Egy idő után meguntam a dobálgatást is. Leengedtem botvégről a twisztert a fenékig, és csak a rövid zsinóron emelgettem, miközben lassan sétáltam a mólón. Már fogyott a kezdeti lelkesedés, pedig itt is, meg ott is sejtelmes rablásokat véltem felfedezni. Ahogy lassan emelgettem a twisterem, kitapogattam az akadókat is, mert sajnos azok is voltak. Az egyik ilyen akadón átemeltem gumit, és visszaengedtem a fenékre és akkor bumm! Áramütésszerű rávágást kaptam. Bevágtam azonnal. Kemény ellenállás volt a válasz. A süllőm azonnal beugrott a móló alá, onnan kellett kicsalogatnom. Gyorsan alátoltam a merítőt, nehogy gond legyen. Megvan!
Apropó merítő! Nem véletlenül van mindig nálam. Annyi szép halat láttam elmenni, amit kézzel akartak kivenni, hogy ez pont elég volt ahhoz, hogy a merítő mindig nálam legyen. Ahogy a halamat elnéztem, nála nem állt fent az veszély, hogy merítő nélkül elment volna. A torka közepében ült a twisterem horga. Gyorsan fényképek, horogszabadítás. Hát ő sajnos nem engedhető vissza élve.... Duzzogva megesszük akkor.
Lassan rendeztem a soraimat, és horgásztam tovább. Még több mint egy órán keresztül emelgettem a twisteremet, de hiába. Benéztem csónakkikötőbe is. Rablás ugyan volt, de semmilyen rablót nem bírtam kapásra bírni. Kicsit frusztráló volt a dolog, de bele kellett nyugodnom. A nap is egyre magasabban járt, ezért úgy döntöttem mára ennyi elég. A napom így is jól sikerült, végre fogtam süllőt!
Vérkárászok, és a húsevő karika keszeg
A címből már sejthető, hogy következő napon igazi meglepetésben volt részem. A kedvenc kis patakomra indultam egy hajnali napon. A vízállás magasabb volt a megszokottnál, de már tisztulóban a víz. Kora reggelre a domolykó lett a célhal, ugyanis a hónap elején, lejárt a tilalmi idejük. Az első helyen egy híd alatt, több rontott kapás után, sikerült is akasztanom egy egészen kicsi példányt.
Akkor bevallom nem gondoltam, hogy ő lesz a nap egyetlen domolykója. Ugyanis ezek után hiába jártam végig az ilyenkor általában jó helyeket. Másfél óra múlva, egyetlen koppintás nélkül, lógó orral tértem vissza a kiindulási ponthoz. Mivel idő még volt bőven, elindultam az ellenkező irányba, a folyásirányhoz képest, felfelé. Itt már egészen más képe volt a pataknak. Sokkal lassabban folyt, kisebb, nagyobb gödrökkel tarkított. A wobblerek helyett, itt már a gumiké volt a főszerep. Mivel víz itt egészen opálosnak tűnt, a Cormoran 3cm gumihala mellett döntöttem, fehér színben. Talán a harmadik beállóban dobálgattam, mikor megjött az első kapás. Fura volt. Nem volt a rablókra jellemző határozott koppintás, hanem egy hal szabályosan elszaladt az apró gumihallal. Volt is meglepetés, ahogy felszínre húztam a halamat. Egy ezüstkárász volt a tettes, az apócska gumihal horga pedig szépen, szabályosan, a szájában. Vérkárász....
Nem egyedülálló jelenség ez, tavaly is jött az évnek ebben szakában több kárász is pergetve. Valószínűnek tartom, hogy még kevés nekik a természetes táplálék, és ezért meggondolatlanul nekimennek mindennek, ami mozog. Sok időm nem volt a dolgon gondolkodni, mert a következő dobásnál, leutánoztam az előbb történteket. Már szaladt is a kárász a gumihallal.....
Gyanúsan pocakosnak tűnt. Talán még mindig nem ívtak le? Elképzelhető. Több kárász itt már nem jött, és más se, így továbbálltam. Összefutottam az egyik "helyi erővel". Egy szimpatikus, idős ember az illető. Évek óta ismerem, jó fej nagyon. Ő az, aki még hajlandó tenni azért, hogy eredményesebb legyen. Rendbe teszi a horgászhelyeket, és hajlott kora ellenére ha kell a vízbe is bemegy, kipucolja az adott helyet, lenyírja vízre hajló fűzfák ágait, hogy alá tudjon úsztatni, stb... Szerinte, két napja nem eszik a hal. Na, akkor jókor jöttem... Elköszöntem tőle, és tovább mentem. A következő helyen újabb kárász szaladt el a gumihalammal, de sajnos a horog nem akadt meg neki rendesen. Újabb beálló. Dobok, semmi. Megint, semmi. Végre aztán harmadikra sikerült egészen közel dobni, a túloldali nádhoz. Az első emelésre oda is dörgölt valami a guminak. Sügér volt a tettes, bár a méretét nézve, inkább csak sügérke.....
Gyorsan elengedtem. Sajnos párja nem akadt, így tovább meneteltem felfelé az ember magasságú gazban. Nehezen találtam újabb beállót, ennyire fel, már kevesen szoktak jönni. Végre egy kisebb hely. Elég szűkös volt, köszönhetően egy vízre lógó fűzfának. Bedobtam a gumihalamat, és hagytam, hogy a sodrás bevigye az ágak alá. Lassan, emelgetve vontattam be. Már majdnem előttem járt, amikor egy határozott kopp! A bevágás után szépen hajladozott a lágy UL. pálca. Hopp, ez egy csuka! Kicsit erőszakosabbra vettem a figurát. Mivel nem tudtam, hogy miként akadt neki a horog, villámgyorsan alátoltam a merítőt. Megvan! Nem volt nagy, talán 35-37cm.
Aggódnom is kár volt, a gumihal horga a szája szélében ült. Hamar el is engedtem. Micsoda furcsaságok! Ugyanazzal az aprócska gumihallal először kárászokat fogtam, aztán meg csukát. Lassan elindultam visszafelé. Találtam egy elhanyagolt helyet, ahol odafelé nem álltam meg. Kicsit letapostam a gazt, gondoltam dobok itt is egyet. Ahogy vizet ért a gumihalam, szinte azonnal kapás. Szépen csobogott a halam. Vajon mi az? Gyönyörű szép karika keszeget fogtam!
Őt is hamar elengedtem, és tovább mentem visszafelé. Az öreg már feladta, nem találtam helyén. A két kárászt is adó helyen, megálltam még egyszer. Első dobásra apró kis kopp. Hopp, egy minisüllő! Talán ennyire kicsit, még nem is fogtam pergetve.
Közeben egyre melegebb lett. A patakparton járva, az ember magasságú gazban, megáll a levegő. Amíg egy tónál járva az ilyen időt még vígan elviseli az ember, a szinte mindig lengedező szél miatt, a patak partján ez az idő már kínszenvedést tud okozni a horgásznak. Úgy döntöttem itt az idő a távozásra.
Otthon átgondoltam a történteket. Szinte hihetetlen, hogy egyetlen aprócska csalival ennyiféle halat sikerült megfognom. Ebből is látszik, hogy az UL pergetés, hatalmas meglepetéseket tud okozni.
Mikor ezeket a sorokat írom, már tombol a kánikula. Ma éppen 34 fok volt árnyékban. Ilyenkor már nem megyek ki nappalra. Mostantól marad a hajnal, illetve az éjjel. Imádom az éjszakák hangulatát, a illetve a hajnalokat. Kíváncsi vagyok, mennyire lesznek sikeresek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése