2014. február 23., vasárnap

Változó körülmények között....

Minden évben eljön a február, ami pergető szemmel nézve nehéz időszak, főleg ha az ember valami folyóvízen horgászik. Általában ebben hónapban olvad el a hó, kisebb nagyobb árhullámokat okozva. Az idei évben hó nemigen akadt, helyette viszont a február első fele igencsak csapadékosra sikeredett. Az árhullámok tehát jöttek (sőt még jönnek is) rendszeresen. A februári ár mindig kimozdítja a halakat a téli helyeikről. Ilyenkor fel van adva a lecke. Vajon merre mentek? Nehezíti a horgász dolgát az is hogy, olyan kis vizeken ahol én is horgászok, ilyenkor túl sok, a jónak tűnő haltartó hely. Az ember gyalogol kilométereket, és vagy rámosolyog a szerencse, vagy nem...


Az ár kezdete...

Utálok hétvégén horgászni. Ilyenkor mindenhol előkerülnek a "helyi erők", benépesül a part. Viszont ha az ember ilyenkor ér rá, akkor menni kell! Egy szombati  napon, akadt némi szabadidőm, amit a csatorna mellett szándékoztam eltölteni. Bíztam a sikerben, de számba vettem annak a lehetőségét is, hogy új helyeket kell felfedeznem. Kiérkezve meglepetten tapasztaltam, hogy a vízállás jóval magasabb a megszokottnál. Gyorsan összeraktam az UL pergetőmet, és már dobáltam is. Az első pár dobásból kiderült, hogy az ár, változásokat indított el. Nem jöttek a már szokásos, kis domolykók. A sokadik dobásra aztán sikerült végre egy sügért fognom. Halvány reménysugár...



A folytatás viszont elmaradt. Hiába dobáltam az eddig mindig halat adó helyeket, csend honolt. Bezzeg a szél, az feltámadt. A sikertelenség miatt elhatároztam, hogy felfedező útra indulok. Elindultam a folyásirány szerint felfelé a csatornán. Az első kanyar után üldögéltek a "helyi erők". Voltak vagy öten, de két kárászon kívül, halat nemigen fogtak. Pár szót beszéltem velük, aztán továbbálltam. Jókora sártengerben lépkedtem felfelé. Mint valami birodalmi lépegető dagasztottam a sarat. A fejemben ilyen gondolatok cikáztak, hogy "kellett ez neked, hülyegyerek"? Néhány jónak tűnő helyen megálltam, de csak egy rontott kapásig jutottam. Már messze fent jártam. Itt már érezhetően sekélyebb volt a víz. Figyeltem, hátha látok kishalakra utaló jeleket, de süketnek látszott a víz. Jópár helyet megszórtam különféle plasztikokkal, de hiába. Fel is adtam. Elindultam visszafelé. Próbáltam olyan helyeken megállni, ahol odafelé nem dobáltam. Az egyik ilyen helyen egy hosszú dobás után, mikor már fél távnál járt a kis gumihalam, váratlanul keményen odavert neki valaki a víz alatt. Bevágtam, és a bot karikában maradt. Hoppá, ez valami egészen jó hal lehet! A védekezéséből hamar ráismertem, hogy domolykóval lesz dolgom. Igazam lett. Talán egy percnyi fárasztás végén a lábam előtt feküdt egy gyönyörű domolykó. Mostanában nem fogtam ilyen szépet...


A sikeren felbuzdulva a helyem egész környékét agyondobáltam. Azonban a halam vagy magányos vadász volt, vagy csak a többieket nem tudtam kapásra bírni. Kicsit lelombozva indultam tovább visszafelé. Itt-ott megálltam, dobtam párat. Az egyik ilyen helyen éppen harmadikat dobtam, amikor egy kicsi, de határozott ütésnek vághattam be. Megint C alakba feszült a lágy pálca, jelezve, hogy ismét valami darabosabb ellenfelem akadt. Kirohanások, fejrázások, ez bizony egy csuka lesz. Az is volt. Rövid harc után kézzel segítettem a partra a tilalmas jószágot. A horog a szája sarkában ült. Szerencsém volt...


Nem is dobtam itt többet, nem állt szándékomban zaklatni az ívás előtt több csukát. Lassan visszasétáltam a kiindulási pontig. Mivel idő még volt, gondoltam dobok párat. Nagy meglepetésemre már az első dobásra fogtam egy újabb kis csíkos vitézt.


Őt még aztán két társa is követte. Feltűnő volt, hogy ezek a példányok kisebbek, és sokkal soványabbak voltak. Valószínűleg a hímek egy kisebb csoportjába botlottam.


Fáradtan indultam el hazafelé. Küzdelmes nap volt. Vezetés közben azon járt, az agyam, hogy mennyire fura is volt ez a horgásznap. Bár fogtam két igazán szép halat is, pont a kedvenceim a sügérek, és a domolykók kezdenek eltűnni. Éreztem én, hogy ez valaminek kezdete, de ez most kivételesen, nem valami jó dologé...

Ezek után jópár napig nem jutottam ki, de a hírek, amik barátoktól jöttek sajnos beigazolták a sejtéseimet.
A sügér nagy része elvonult, és a domolykók is nyom nélkül eltűntek. Sügérből 1-2db aprót ugyan adtak a megszokott helyek, de ez már nem az igazi. Így aztán a következő túrák, igazi felfedező túrák voltak. Nagyon sokat gyalogoltam, a legtöbbször szakadó esőben, teljesen ismeretlen terepen. Voltak is helyenként kapásaim, de halra nem bírtam váltani őket. Volt olyan túra, amin pár képet is csináltam. igaz csak a vízről, mert hallal nemigen találkoztam.




Minden egyes alkalommal pár dobás erejéig visszatértem a megszokott helyekre is, hátha... Két ilyen alkalom alatt, 2db sügért sikerült fognom.



Eddig tehát kijelenthetem, hogy nem értem célt. De nem adom fel! A következő napokban is keresni fogom a kedvenceimet. A siker nem garantált, de ez a február már csak ilyen. Pár nap van már csak a sügér tilalmáig, és onnantól még pár nap és kezdődik a domolykó tilalom is. Nem tudom megtalálom-e a halakat addig, és azt se, hogy egyáltalán hányszor jutok ki, de azért még van remény a sikerre...



2014. február 10., hétfő

Olvadás idején

A napokban végre megenyhült az idő. A hó villámgyorsan olvadt, és lassan talán majd tavak is horgászhatók lesznek. Végre nekem is adódott némi szabadidőm, így horgásztam kétszer is egy keveset. Mindkét alakalommal a kis csatornámat vallattam, sügérek reményében. Az első napom egy borzasztóan szerencsétlen nap volt. Tipikusan az a nap, amikor felkelni sem érdemes. Hogy miről is beszélek, majd a történetből kiderül. A második alkalom kicsit pozitívabb emlékeket idéz fel bennem. Jöjjön hát, a lényeg!

1. nap

Amikor felkelni sem érdemes...

Aznapra sok dolgom volt így korán reggel keltem. Az autómat elektromos problémákkal kellett szerelőhöz vinnem. Reggel 8-ra kellett volna odaérnem. Már ez se ment simán. Első körben nem indult, a több mint egy hétig nem használt autó. Csak, hogy ez ne legyen elég az ablakon az utóbbi napok időjárása miatt vastag jégréteg képződött. Kereken 25 percig kapirgáltam, és még így is csak nagyjábóll tudtam levakarni. Kis segítséggel aztán életet leheltünk a motorba is. (a fűtésre nem számíthattam, mert az ment tönkre) Még így is csak tíz perces késéssel értem a szerelőhöz. Azonban maga a javítás is több időt vett igénybe, mint amivel számoltam. Utána még voltak az asszonykámnak megígért dolgok (bevásárlás, kutyalevitel). Így aztán csak 12:30 környékén indultam, és még Imre barátom munkahelyére is be kellett ugranom, némi Beam Fish utánpótlásért. Szinte hihetetlen, de 13:10 perckor már a csatorna partján álltam. Egyből feltűnt, hogy a csatorna vize árad, és zavaros.



Kicsit megkönnyebbülten álltam neki dobálni, de a nyugalmam nem sokáig tartott. Talán a negyedik dobásnál beakadtam a túlparti gazba. próbáltam kipöccinteni, nem jött. Húztam erősebben, nem jött. Húztam nagyon erősen, na akkor jött! A gazból hirtelen kiszabaduló jig puskagolyó sebességgel száguldott felém. Illetve a botom felé. Egy jókora koppanás, majd hirtelen a pálcám egyel több részes lett. Pontosan telibe találta a kis twister a botomat, a toldás felett egy 20cm-el, ami ettől azonnal eltört. Döbbenten álltam a parton, kezemben a UL. pergető csonkjával. Nem is hoztam másik botot. Most akkor mehetek haza? Hát azt már nem! A fejemben cikáztak az ötletek, mit is tehetnék? Kihajtottam fogóval a kulcscsomómról egy kulcskarikát. Kiegyengettem és félbe hajtottam. Ezt beledugtam a két csonkba belülről. Valami kellene még... Hirtelen megakadt a szemem egy földön heverő, trehány horgászok által hátrahagyott törött spiccbotos létrán. Ollóval méretre szabtam. Közben beugrott, hogy múltor az autóvillamossági emberke hagyott nekem a kocsimban ajándékba egy fél tekercs szigetelőszalagot. (Utólag is köszi!) Na, ezzel meg kívülről rögzítettem a létrából kivágott merevítést. Borzasztóan nézett ki, de használhatónak tűnt....


Végre dobálhattam tehát tovább. Mentem egyik helyről a másikra, de semmi nem történt. Az áradó vízben nem találtam a halakat. Egyre feljebb mentem a csatornán, és egyre nagyobb volt a híg sár. Az egyik helyen aztán megcsúsztam, és jókorát estem is, bele a sár közepébe. Na akkor majdnem feladtam. Hát létezik, hogy egy emberrel ennyi szerencsétlenség történhet egy napon? Mi jöhet még?
Közben felértem a következő mélyebb részre. Itt aztán harmadik dobásra kapás. A bevágás után azonban a sügér helyett egy jókora csukával néztem farkasszemet egy pillanatig. Aztán leesett neki, hogy gáz van, és beindult. A törött bottal irányítani sem tudtam, de már előtte láttam, hogy amúgy sincs esélyem, ugyanis a gumihalam horga mélyen a torka környékén ült. Kb. 40 másodpercig tartott ki a vékony monofil. Ott guggoltam magamba roskadva, még vagy fél percig. Mi jöhet még?
El is indultam vissza kocsi felé. Újra végigcsúszkáltam az utat a sárban. Szerencsére még egyszer nem estem el. Ahogy ballagtam lefelé, kifigyeltem, hogy az egyik helyen nagyon sok kishal van összeállva egy kupacban.
Ha ott nincs rabló, akkor sehol! A sokadik csalicsere után éppen egy kis twister volt a zsinórom végén. Láss csodát első dobásra kapás! Kisebb domolykó volt a tettes.


Nocsak, megtört az átok? Kicsit lelkesebben folytattam. Szinte perceken belül megakasztottam a domolykó testvérét is. Van itt hal!


Innentől csak erre a 20-25m-es szakaszra koncentráltam. Nem volt könnyű pálya, mert a víz alatt mindenféle félig lerohadt tavalyi gazok nehezítették a dolgomat. Mivel több kapásom nem volt, ezért más színű twistert tűztem fel a kis jig-re ugyanebben a 2,5cm-es méretben. Ez bejött. Elsőre kapás! Végre sügért akasztottam. Nem túl nagyot, de sügért.




Sajnos több csíkos hátú nem jelentkezett, így visszakerült a domolykókat adó fehér színű gumi. Kicsivel feljebb aztán a lábam előtt újabb kis domi vert oda a csalimnak. Mire megijedt volna, már a parton volt....


Egy fél órányi szenvedéssel még egy kisebb domit sikerült becsapnom, de aztán csend lett. Nem is erőltettem tovább. Úgy éreztem, hogy ezen a szerencsétlen napon, ez is szép eredmény. A hazafelé úton már szerencsére több baj nem történt....


2. nap

Új taggal

Az "új tag" most kivételesen nem egy csoport, vagy klub tagságára vonatkozik, hanem magára a botomra. Nem az első törése volt ez ennek a botnak. Az elsőnél csináltam neki egy tartalék tagot, egy régi matchbotból. Tökéletesen használható így is a pálca, és az akciója sem változott meg nagyon. Talán egy leheletnyivel gerincesebb ezzel a taggal. Úgy gondoltam, hogy a múltkori helynek kell adnom még egy esélyt, egy normálisan használható pálcikával pergetve. Így aztán másnap délután ismét ott álltam a csatorna partján harcra készen, beélesített bottal.
Az előző naphoz képest annyi változott, hogy a hó még tovább olvadt, és a sár még nagyobb lett. A víz ugyanolyan nagy, és zavaros volt. A hatalmas kishal raj is ugyanott állt, mint előző nap. Így aztán itt kezdtem a dobálást. A kis fehér twister viszont most nem jött be. Kapásom se volt rá, így hirtelen gondolattól vezérelve lecseréltem egy lilás barnára. Ez azonnal meghozta kívánt eredményt. Két kisebb domit is fogtam egymás után.


  
 A hirtelen jött siker meghozta kísérletező kedvemet. Levettem kis twistert, és feltettem a helyére egy sügérgyilok Beam Fisht. Persze én se gondoltam komolyan, hogy azonnal sügért fogok vele, de mégis így történt. Egy kis koppintás után szinte odaragadt a horogra, az első kis csíkos hátú.


 Egyetlen dolog zavart csupán, mégpedig az, hogy szinte egy helyben állva pergettem. Ahogy ott dobálgattam, azt vettem észre, hogy pont velem szemben, rablások zavarják meg a kishalak nyugalmát. Meg is dobtam azonnal a helyet. Az első dobásra semmi. A másodikra se. Aztán vagy a negyedik dobásnál, a sodrás közepén valami határozottan odavert a guminak. Nem késlekedtem a bevágással. Na! Te meg mi vagy? Aprócska süllő!


Életem első süllője volt a csatornából, itt még soha nem fogtam. Remélem vannak többen is! A váratlan fogáson fellelkesülve, folytattam. Vagy negyed órát kellett dobálnom a következő kapásért. Újabb kis sügért sikerült fognom.



Pár dobással később párja is akadt. Fura, szinte fekete színű sügért sikerült fognom. Nem tudom mitől volt neki ilyen sötét színe az itteni halakra nem ez a jellemző.



Elengedtem a fura színezetű kis tüskéshátút, és horgásztam tovább. Hiába dobáltam viszont minden irányba, semmi nem történt. Gondoltam egyet, és egy tíz méterrel lejjebb óvatoskodtam. Itt még több víz alatti akadó várt, nehéz volt meghorgászni a helyet. Az egyik dobásom végén, már szinte a lábam előtt járt a gumi amikor bumm! Keményen odavágott, neki egy kisebb domi. Amilyen kicsi volt, pont olyan erőszakos....


Lassan közeledett az alkony, így már szinte a hazamenetel gondolatával játszadoztam, amikor ismét egy határozott kopp. Meg voltam róla győződve, hogy újabb kis domi játszik velem, de hamar kiderült, hogy tévedtem. Rövid huzavona után, a nap legszebb sügérét tarthattam a kezemben.


Nem is erőltettem tovább. Összecsuktam a botot, és elmentem haza....


Ma ismét voltam kint. A víz, ha lehet még nagyobb volt, és az egész délutánt megúsztam pár rontott kapással. valószínűleg kis domolykók voltak. A sügér eltűnt. Ha jobban belegondolok a jelenségbe, ez szinte minden évben megtörténik velem. A jeges ár kimozdítja halakat, akár kilométerekkel messzebbre is. Ilyenkor vagy megtalálom őket, vagy nem. Mostanában nem tudom, hogy lesz-e annyi időm, hogy megkeressem őket. Várom inkább, hogy kiolvadjon a Velencei-tó, ott nem mennek el a kikötőkből....

2014. február 5., szerda

Emlékképek 2.

Bolond egy idő van odakint. A tavak befagyva, az utak pedig ónos esőtől síkosak. A patak, és a csatorna talán horgászható lenne, de oda meg még nem vettem meg az engedélyt. Így aztán most nincs megírni való friss élmény. Bár még így is lenne miről írnom, úgy döntöttem, hogy folytatom a régi emlékek felidézését. Aki csak az élménybeszámolókat szereti, az itt hagyja abba az olvasást....

Serdülőkor

A előző részt a gyerekkorom végénél hagytam abba. Az általános iskola után, mivel az eredményeim csak azt tették lehetővé, szakmunkásképzőbe mentem. Mivel nem vonzottak a szerelő, és egyéb "fémes" szakmák, olyan munkára vágytam ami a szabad levegőn végezhető. Hosszas keresgélés után rátaláltam egy iskolára, ahol halász szakmunkásokat képeztek. Fogalmam sem volt a szakmáról, de annyit tudtam, hogy a víz, és a hal fogalmak szorosan kapcsolódnak hozzá. Így aztán minden szülői figyelmeztetés ellenére, halász szakmunkás tanuló lettem. Az iskola helyileg Tatán volt, így 3 évnyi kollégiumi élet várt rám. Az első osztály nagyon tetszett. Sokat tanultunk a vízi ökoszisztémákról, és a halak szokásairól. Megtanultam a különböző halbetegségeket is. A gyakorlati oktatások kemény fizikai munkát jelentettek. A lusta, kövér gyerekből lassan erős férfiemberré váltam (legalábbis testileg). A kollégium egy részben jó, más részben rossz hatással is volt rám. Egyrészt önállóságra nevelt, másrészt viszont szinte teljesen megszűnt a szülői kontroll, ami a viselkedésemen meg is látszott. Bár az iskolában a tanulás nagyon könnyen ment, a magatartásommal nagy problémák voltak. Az egyetlen igazi pozitívum az volt, hogy elkezdett egyre jobban érdekelni a szakma. Rengeteg könyvet vettem ki a helyi könyvtárból, és belevetettem magam a tógazdasági haltenyésztés elméletébe. Minden tudatosság nélkül, a sok olvasás hatására sokkal magasabb szintre jutottam a szakma elméletében, mint az osztálytársaim. A kevés időben amit otthon töltöttem persze horgásztam is. A halakhoz való viszonyom viszont változóban volt már akkor. Nem lett létszükséglet a "nagy" fogás, hiszen halász tanulóként könnyedén tudtam annyi halat hazavinni, ami a családnak elég volt.

Sokat olvastam a finomszerelékes módszerekről. A matchbotos módszer volt a legszimpatikusabb, de tanulóként álmodni sem mertem egy igazi matchbotról. Így aztán felgyűrűztem egy 4m-es spiccbotot, és az volt az én matchbototm hosszú éveken át. Elkezdtem tehát a horgászatban is a saját utamat járni. Az új módszerekkel sokkal eredményesebb voltam, mint a hagyományos fenekezéssel. A horgászattal kapcsolatos emlékképekből a csodálatos nyári szünetek maradtak meg bennem a legjobban. Mivel akkor már teljesen önálló voltam, egy hozzám hasonlóan őrült barátommal, szinte minden napot a Gaja patak partján töltöttünk. Eleinte a kárászokat és a pontyokat kergettük, de aztán megismerkedtem egy olyan halfajjal ami azóta is a kedvencem. A domolykó volt az új felfedezettem. Egyszerűen imádtam a szépségüket, a vadságukat. Az első pár darabot véletlenül fogtam, de aztán hamar a nagy kedvenc lett. Mivel akkoriban a pergetésről még csak olvasgattam, de nem pergettem, ezért úszós módszerrel üldöztem őket váltakozó eredménnyel. Az emlékképeim közül a legerősebben az nap él, amikor egy nagyon meleg nyári napon hatalmas domolykórajokat láttunk a patak leapadt vizében. Minimum 100 domolykóból állt egy raj. Néha egyet, ugyan meg tudtam fogni, de hamar szétugrott még egy ilyen hatalmas raj is. Akkor döbbentem rá, hogy mennyi halat is rejt ez a kis patak.

A második év az iskolában fél év elméletből, és fél év gyakorlatból állt. A gyakorlati időt itt a Vörösmarty TSZ. halastavainál töltöttem. Itt megtanultam csapattag lenni, beilleszkedni egy brigádba. Jó fej kollegáim voltak, csupa vidám, de amúgy meg nagyon erős, kemény ember. Sok idő maradt horgászni is. Továbbra is a patak maradt a kedvenc, de mellette elkezdtem felfedezni a Velencei-tó halállományát is. Maga a tó egyébként nagy kedvencem lett később. Sokat jártam ide és sok szép emlék maradt meg ebből az időszakból bennem. Az első nyári éjszakai horgászatok, tábortűzzel, szalonnasütéssel hajnalban. Életem egyik leggondtalanabb időszaka volt ez. Akkor úgy éreztem enyém a világ. Ettől az érzéstől viszont beképzelt, és nagyképű lettem. Semmibe vettem a szüleim jó tanácsait, úgy éreztem én tudom mit akarok, és abba senki nem szólhat bele. A patakon is sűrűn megfordultam. A barátommal belekóstoltunk a pergetésbe is. Semmi pergető felszerelésünk nem volt pár villantón, és pár kezdetleges Hokév wobbleren kívül. Mégis mindketten megfogtuk életünk első pergetett csukáit. Élénken él bennem annak a napnak az emléke amikor a barátom fogott egy csukát, és horogszabadítás közben a csuka megharapta. Nagyon vérzett neki a sebe, és nem volt nálunk semmiféle kötszer vagy ilyesmi. Pólóba tekerve a kezét csillapította vérzést, ami szerencsére elállt. Bevallom, akkor megijedtünk egy pillanatra mindketten. Néha apu is elkísért minket a patakra. Akkoriban még életerős emberként velünk együtt jött, a jó 40 perces biciklitúrára. Néha olyan halakat fogott, amivel minket is meglepett. A közel másfél kilós dévérkeszegére, még ma is emlékszem. Ha már emlékképekről van szó pl. ilyenek jutnak eszembe. Tűzoltás a Gaja partján. Valaki egy nyári délutánon, gondatlanságból felgyújtotta a Gaja patak partján a száraz gazt. Más horgászokkal együtt oltottuk el a tüzet. Vödrökkel hordtuk a vizet, és sikerült megelőzni a nagyobb bajt. Aztán ott voltak az első patakból fogott süllők. Az elsőt véletlenül fogtam, de utána már céltudatosan kerestem őket. Aztán beugrik egy másik emlék. Meleg nyári éjszakán üldögélünk a Velencei-tó partján. A lágy éjszakai szellő a Popstrand felől az éppen aznap fellépő Edda jófajta zenéjét hozza el nekünk. A tüzünk még parázslik, és a zöld nádlevelek miatt büdös, de szúnyogriasztó hatású füsttel takarja be a helyünket. Igazán szép emlékek...

A harmadik év a szakmunkás iskolában gyorsan tovaszállt. Egy jeles szakmunkásvizsgával, reményekkel telve hagytam el az iskolát. Aztán pár hónap alatt nagyot fordult velem a világ. A családunk anyagi helyzete válságosra fordult. Dolgoznom kellett volna, de akkoriban csúcsosodott ki a munkanélküliség. Bár eredetileg érettségizni akartam, a felvételire már el se mentem. A nyarat még végighorgásztam, de aztán sürgősen állás után kellett néznem. Ekkor szembesültem először azzal, hogy bár gyönyörű szakmát tanultam, az életben nem sokra fogok menni vele. Elkezdtem dolgozni, és mellette a B, C kategóriás jogosítványt lerakni. A munkám megalázó volt, és a fizetésem nevetségesen kevés. Megkaptam az élettől az első pofonokat, és ízelítőt a szegénységből. Véget ért a serdülőkor....

A sors fintora, hogy valamikor ekkor hagyták abba Kincsesbányán a bauxitbányászatot. Amíg a bánya működött a patak télen, és nyáron is kapta folyamatosan a friss karsztvizet. Ahogy leállt a bánya a Gaja sem kapott több vizet onnan. Drasztikusan lecsökkent a patak vízhozama. A régi helyeken nem maradt víz. Lábnyomok jelentek meg a mederben, jelezvén, hogy hálós rabsicok is rabolják a beszűkült életterű halakat. Pillanatok alatt lett a kis vízfolyás az álmok vizéből, szinte üres kis patak. Elmaradoztak a horgászok is. Nem volt miért kimenni. A kedvenc domolykóim úszták meg valamennyire. Ezekben az években fogtam meg az első 1kg feletti domolykómat. Az igazi nagyok, olyan jó 2kg körüliek, hamar eltűntek. Bár mint írtam maradt, de folyamatosan zsugorodott a domiállomány.

1995-ben behívtak katonának. Egy évet voltam sofőr a honvédségnél. Mire leszereltem, már ismertem a feleségemet, és innentől ismét felpörögtek a történések az életemben, de erről majd a következő részben...