A történet egy nagyon meleg, júniusi nap, estéjén kezdődött. 18:00, elindultam horgászni. A patak egy hozzánk közeli részére indultam. Ez már a kedvenc kis vizem, alsó szakaszának számít. Lassú folyású víz, iszapos meder, sok hínár. Nem egy tipikus, domolykós pálya. Fogtam már ezen a részen sügért, kisebb süllőket, és balinokat. Időnként, sügerezés közben, fogtam ugyan egy-egy kisebb domit, de keveset. Szóval hamar a tetthelyre értem. Az egyik kedvenc részemen egy híd alatt kezdtem horgászni. Itt ha jól alakul az év sügért szoktam fogni. Most viszont nem voltak itt. Hiába cserélgettem a csalikat, egy-egy bágyatag koppintások kívül nem történt semmi. Csalódott voltam. Az utóbbi években nagyon megfogyatkozott a patak sügérállománya, pedig pár évvel ezelőtt még szinte hemzsegtek a vízben. Az okokat sejtem, de ezt most hagyjuk.... Feljebb mentem. Találtam is egy szimpatikus kis helyet. Apró barna szín nimfával próbálkoztam. A harmadik dobásra éles kopp! Kisebb süllőt sikerült akasztanom.
Kicsit megkönnyebbülten engedtem útjára. Ma, legalább nem lesz betli. Tovább dobáltam ezen a helyen. A nimfát, hasonló színű gumihalra cseréltem. Ezt jobban tudtam pattogtatni a fenéken. Meg is lett a váltás eredménye, Az előzőhöz hasonló határozott kopp, és egy újabb, kis süllőt akasztottam,
Elengedtem őt is, és újabb hely után néztem. A következő pár hely, süketnek bizonyult. Elindultam visszafelé. Egy kisebb befolyónál megálltam. Nagyon kis helyem volt dobni, és part is elég magas volt. A másodikat dobtam éppen, amikor megtörtént. A sodrásnak felfelé dobtam be gumihalamat, és emelgetve pattogtattam lefelé a fenéken, Aztán jött a váratlan ütés, és vártnál keményebb ellenállás. Az, akkor még rejtélyes ellenfelem egyből lerántott pár méter zsinórt, amivel meglepett. A kirohanás végén egy jókora burvánnyal tudatta velem, hogy tényleg nem valami apróságot akasztottam. A halam taktikát változtatva most lefelé rohant el. Ez így nem lesz jó, mert közel a nád! Éppen, hogy meg tudtam állítani a nád előtt. Ismét belevetette magát a sodrásba. Összeszedett a zsinórom egy kevéske hínárt a fárasztás közben, de a vékony fonott a nagyját szépen elvágta fárasztás közben. Lassan kezdett fáradni az ellenfelem. Az oldalát is megmutatta, amiből egyértelművé vált, hogy domolykóval van dolgom. Az még rendben van, hogy kifárasztom, de hogy veszem ki? A part meredek, csúszós, és igen sáros. Miközben ezen morfondíroztam a halam végleg feladta. Leültem a gazba, és lassan, óvatosan, szinte centiről centire csúsztam közelebb a vízhez. Nehezen, de találtam egy biztosnak tűnő pontot, ahol legalább az egyik lábamat meg tudtam vetni. Óvatosan lenyúltam. Nem értem el a halat. Kicsit emeltem még rajta a bottal, és harmadik próbálkozásra elértem végre. Óvatosan csúszva másztam vissza a gyönyörű domolykóval a kezemben.
Mérőszalag nem volt nálam, de láthatóan bőven túl volt 40cm-en. Régen nem fogtam ekkora domolykó, úgyhogy nagy volt az örömöm. Vissza kellene engedni, de hogyan? Valahogy újra leereszkedtem a fűben, kezemben a hallal.Óvatosan víz széléig nyújtottam, majd egy lendülettel a víz tetején visszacsúsztattam a vízbe. Kétségkívül nem a legszebb visszaengedésem volt, de merítő nélkül, még így is, a legkíméletesebb. Az öreg domolykó egy pillanatig csak lebegett a vízben. Már éppen kezdtem aggódni amikor váratlanul megmozdult, és egy pillanat alatt eltűnt a patak vizében. Annyira szép volt ez a befejezés, hogy össze is pakoltam azonnal. Boldogan mentem haza.
Otthon lefekvés előtt elgondolkodtam kicsit. Sokszor hangoztatom mindenhol, hogy én egy baromi balszerencsés ember vagyok. Most viszont, ehhez halhoz, mázli is kellett. Nem is kevés....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése