Amikor szép az élet...
Végre eljött a hétvége, és egy délutánra el tudtam szabadulni, horgászni. Nagy túrát nem terveztem, a kedvenc patakom városi részét akartam bejárni. Így aztán percekkel indulás után, már meg is érkeztem. Az idő is szép volt, a madarak is csicseregtek.... Na azt azért nem, de a januárhoz képest enyhe 4-5 fok körüli hőmérséklet fogadott, mérsékelt széllel. Enyhén fátyolfelhős égbolt, szóval minden szép. Tekintettel arra, hogy nem volt fagy, gumicsizmába ugrottam, és nekivágtam a pecatúrának. Csak egy UL botot vittem magammal, a hozzá illő apró gumikkal. Ránéztem vízre. Kicsit magasabb, mint volt a napokban. Remélem, ez nem lesz gond.... Az első pár helyet már csak megszokásból dobálom végig, Az idén nemigen adtak halat, pedig más teleken, pár domolykót szoktak tartani. Nem is történt semmi. Aztán lassan egy olyan pályára értem, ahol szinte mindig telel pár domi. A másodikat dobtam, amikor kis kopp, majd egy határozott kapás. Megvagy! Rövid harc után a parton volt az első domolykó.
Gyönyörű, méretéhez képest vaskos domolykó. Az 5cm-es gumihalam horga a szája sarkába akadt ahogy kell. Visszaengedtem, aztán folytattam. Itt nem volt több kapásom, ezért kicsit lejjebb araszoltam a parton. Az elsőt dobtam amikor már szinte a lábam előtt dörgölt oda az újabb domi a gumihalamnak. A rövid zsinór miatt kissé heves, de rövid fárasztás után, végre a kezemben tarthattam a második halamat,
Őt is elengedtem a kötelező fotó után. Óvatosan, egyre hosszabbakat dobva derítettem fel a terepet. Az egyik dobás után alig jött pár centit a csalim, apró, de annál határozottabb koppintásra vágtam be. Domi helyett, egy kisebb süllő gyűrte be a plasztikot.
A folytatásban több rontott kapásom is volt. Tudtam, hogy kezdenek gyanút fogni a halaim. Egyre hosszabbakat dobtam, a dobótávom határait feszegetve. Az egyik ilyen hosszú dobásom, végre eredményes is volt. Újabb domi. Talán egy kicsivel kisebb, mint az eddigiek, de domolykó.
Itt aztán vége lett a jó világnak, ezt a rajt sikerült szétugrasztani. Elindultam hát, új helyet keresni. Hosszú süket egy óra következett. A decemberben megtalált kisebb süllőknek, és a sügereknek, nyomukat se láttam. Pedig próbáltam játszani, a csali fajtájával, és a színekkel is. Kissé bánatosan, már visszafelé araszoltam, amikor az egyik helyen, egy bokor árnyékából, újabb rabló támadta be a gumihalamat. Egész jó hajladozott az UL pálca. Ismét egy domolykót fogtam. De szép ez a nap!
Tovább mentem visszafelé. Lassan közeledett az alkony, és szerettem volna még, az első helyet megdobálni, ami több domit is adott az elején. Mire odaértem tényleg nem maradt sok idő. Az első pár dobás nem adott halat, de aztán egy hosszú dobás után ismét éreztem a határozott koppintást, és megfogtam az utolsó halamat aznap. Ismét egy jól táplált domolykó csapott le a gumihalamra.
Kifelé menet még dobtam párat. Volt is rontott kapásom még, de már nem bántam, hogy nem fogtam több halat. Ez a nap így is szép volt. Januárban 5 domolykó, és egy kis süllő, ezen a kis vízen felér egy kisebb csodával. Jókedvűen indultam haza....
A fekete leves...
Egy héttel később ismét akadt egy szabad délutánom. A korábbi szép nap sikerein felbuzdulva, a pataknak ugyanazt a szakaszát szemeltem ki magamnak. Az időjárás változott a legutóbbi alkalom óta. Megérkezett az újabb hideg hullám, nappal se nagyon mértünk nulla foknál melegebbet. Domolykókra számítva, ismét az UL motyót vittem magammal. Már a pálya elején gyanús volt, hogy mintha két nagy sötét színű madár rebbent volna fel az egyik fűzfáról. Akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Elkezdtem dobálgatni. Gyanúsan csendes volt minden, egy apró koppintásom se volt. Elértem a múltkor sok halat adó szakaszt, de sajnos a csend folytatódott. Váltogattam a csalikat. Twister, kis ízesített gumihal, nagyobb sötét színű gumihal, gyöngyház színű gumihal. A víz azonban csak hallgatott. Elkeserítő kapástalanság.... Lassan mentem egyik helyről a másikra, de semmi.
Ahogy mentem a parton egyszerre csak szárnyak suhogása ütötte meg a fülemet. Felnéztem, és megértettem mindent. Kormoránok. Nem voltak ott nagy tömegben, de voltak. Elsőre egy jó 4db-ot riasztottam fel, de ahogy haladtam egy feljebb újabb, és újabb 3-5 fős csoportok riadtak fel. Időközben a parton is felfedeztem nyomaikat. Először egy döglött, de meg nem evett keszeg szúrt szemet, majd megláttam a fehér színű kormoránürülék foltokat.
El voltam kenődve teljesen. Hát már, a patakot se hagyjátok békén? Álltam a víz partján, és csak úgy megszokásból dobtam párat. Persze süket volt a víz. Időnként kitörtem a befagyott spiccgyűrűből jeget. Aztán már nem is dobtam. Csak álltam és néztem lassan csordogáló patakot. Most olyan békésnek tűnt. Semmi nem utalt arra, hogy talán még egy órával ezelőtt is, itt bizony igazi mészárlás folyt. Aljas, tollas gyilkosok tizedelték meg a patak, amúgysem túl acélos halállományát. Vajon hány sügér, és kisebb süllő, és csuka csúszott le torkukon? Elkeseredtem. Sírni tudtam volna... Az orrom előtt elsuhanó jégmadár sem tudott jókedvre deríteni, pedig az ő látványuk általában feldobja a napomat. Lassan, nehéz szívvel elindultam kifelé. Menet közben gondolkoztam kicsit. Az eddigi tapasztalatim szerint a kormoránok egyik nagy túlélője, pont a domolykó. Talán a híres óvatosságuk, vagy rejtőzködési képességük miatt, de ők szokták legjobban megúszni. Viszont a többi halfaj nem menekülhet....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése