Amikor minden összejön...

Nagyon ritkán, de azért megtörténik néha, hogy az embernek minden összejön. Olyasmi is amire nem is gondolt, maximum álmodozott róla. Velem ez, most megtörtént. Minden előzmény nélkül, sikerült egy olyan horgásznapot átélnem, amit egy darabig még biztosan nem felejtek el. Nem akarom lelőni a poént az elején, inkább nézzük ennek a napnak a krónikáját.

Az egész úgy kezdődött, hogy váratlanul lett négy szabad napom. Úgy terveztem, hogy minden nap horgászni fogok. Az első két nap le is ment, mondhatni a szokásos eredménnyel. Pár sügér, egy-egy domi. Tél van, nehéz már csodát tenni. A harmadik napot kénytelen voltam kihagyni. Keményen fagyott egész nap, nappal sem volt melegebb -3 foknál. Szeretek horgászni, de megfagyni kevésbé. Másnapra az időjósok ugyan szelet ígértek, de mellé 5-6 fokot pluszban. Lényeges különbség.

Nem terveztem korai indulást. Nem láttam értelmét egy hajnali fagyoskodásnak. Délelőtt tíz óra is elmúlt mire a kiértem. Ragyogó napsütés, és kicsit kellemetlen északi szél fogadott a megszokott helyemen. Nem is vesztegettem az időt. A kis Privilege Pro beélesítve, gyerünk dobálni! Az első pár dobás nem adott halat, de ezen már meg sem lepődtem. A sügér már nincs jelen mindenhol. Csapatokban vadásznak, és ezen a szakaszon, és a csapatok lassú mozgásban vannak. Talán húsz perce horgásztam, amikor kis ütés tudatta velem, hogy megvan az első raj. A következő dobásra, meg is fogtam a nap első csíkos lovagját.

A következő két dobásból két kapást rontottam. Elsiettem bevágást. Harmadikra aztán újra üti a kis twistert, és megvan! Újabb sügért tarthattam a kezemben.

 De jól kezdődött a nap! Általában sokkal tovább tart amíg megtalálom a kedvenceimet, de aznap valahogy minden más volt. Több kapást már nem bírtam itt kicsikarni. Valószínűleg szétugrott raj. Kicsivel odébb, aztán rájuk találtam. Újabb két sügért sikerült becsapnom.

 

Két hal után ez a hely is elcsendesedett. Tudtam, hogy ez így túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Utána nem is találtam következő rajt. Mentem egyik helyről a másikra, de egy rontott kapáson kívül semmi más nem történt. Aztán amikor már sokadik helyen dobáltam, akkor történt valami olyasmi ami megváltoztatta az egész napomat. Váratlan ötlettől vezérelve dobtam egyet sodrásnak felfelé. Alig tekertem párat az orsó karján, amikor valami nagyon keményen odavert a guminak. Meglepett a dolog, mert ilyenkor télen nagyon ritkán történik ilyesmi. Persze azért a bevágással nem késlekedtem. Karikába hajlott azonnal a lágy pálca, ahogy az ismeretlen ellenfelem menekülni próbált. Az első gondolatom az volt, hogy domolykó lehet, de hamar kiderült , hogy tévedtem. A halam taktikát változtatva előttem úszott el, hogy lendületet vehessen a sodrásnak lefelé történő vágtázáshoz. Ahogy elúszott előttem, megláttam a halat. Úristen! Ez egy pisztráng! Elkezdett azonnal remegni a lábam. Soha nem fogtam még pisztrángot. Csak el ne menjen! Hihetetlenül jó erőben volt a halam. Eltartott egy ideig, mire újra magam elé tudtam terelni. Nehezen aztán sikerült megpipáltatnom egy pillanatra. Váratlanul ezzel véget is ért a fárasztás. A halam teljesen elkszült az erejével. Hogy vegyem ki? Egy olyan helyen álltam, ahol a halat nem értem el kézzel, merítő meg nem volt nálam. Mellettem egy jó két méterre, találtam egy olyan helyet ahol végre le tudtam nyúlni a halamért. Megvagy!
Az öröm amit éreztem leírhatatlan volt. Életem első pisztrángja volt a kezemben. Gyönyörűnek, és hatalmasnak tűnt. Szinte üvölteni tudtam volna a boldogságtól!

Gyorsan lefényképeztem, mert tudtam, hogy a pisztráng nem bírja sokáig a parton. Kivettem a szájából a kis twisterem horgát. Kár volt aggódnom, tökéletesen akadt neki. Óvatosan levittem a vízig és elengedtem. Egy pillanat alatt eltűnt a hideg vízben. Még csak vissza se nézett.... Lassan próbáltam rendezni a soraimat, és újra a pergetésre koncentrálni, de nehezen ment. A lábam még mindig remegett kicsit....  Próbáltam újabb sügérrajt találni, de a ragyogó napsütés, valahogy nem tetszett nekik. Sehol sem találtam őket. Mi legyen? Hirtelen támadt egy ötletem. Pár kilométerrel lejjebb, van a csatornának egy mélyebb része. Sok apró sügér szokott ezen a részen lenni. Őket talán nem zavarja annyira a napsütés. A gondolatot tett követte. Bevágtam magam az öreg autóba, és irány az új hely.

Tíz perccel később már ott is voltam. Teljesen üres volt ez a szakasz is. Szerencsére ilyenkor télen már csak a hozzám hasonló őrültek járják a vizeket. Gyorsan felsétáltam a közeli kanyarig. Úgy terveztem, hogy ott kezdek és haladok kifelé a kocsi felé. Barna twistert húztam a kis jigre. Jöhettek csíkoskáim! Első dobásra semmi. Második dobásra aztán kapásom volt. Egy apró ütés után elnehezedett pálca. Hoppá, ez nem sügér! Domolykó védekezett a horgon. Újabb csodával felérő dolog volt ez, ugyanis itt, még soha nem fogtam domit.

Pár perccel később társa is akadt, tehát nem véletlen fogás volt. Úgy néz ki, hogy pár domolykó pont itt találta meg az ideális telelőhelyet magának. Nem voltam bánatos tőle...

A két meglepetéshal után aztán beindult a sügérözön amire számítottam. Fogtam én kicsit, közepeset, mindenfélét. Hamar meguntam a fényképezést is. Pár sügér után elhatároztam, hogy csak a szebbeket fogom fényképezni. Ha így esznek, ki kell élvezni a pörögős sügerezést.

Méretben ugyan elmaradtak az előző szakasz csíkos lovagjai mögött, de a mennyiség kárpótolt mindenért. Jöttek szépen egymás után, amíg nem találtam egy makacs víz alatti akadót. Gyors szerelés, és mehetett tovább a móka. Nagyon sok kapást eltoltam, de még így is sokat fogtam. Hihetetlen jó szórakozás volt.

 

 Ahogy haladtam lefelé egyre kevesebb volt a sügér. Aztán váratlanul belefutottam egy nagyon szép magányos példányba. Olyan jól küzdött, hogy pár pillanatig már azt hittem újabb domolykót fogtam, de aztán kiderült, hogy csak egy szép, harcos sügér a tettes.

Több sügér aztán nem is jött. Már szinte a kocsinál jártam amikor újabb domolykórajba futottam. Nem voltak nagyok, de legalább ettek. Három darab szinte telejesen egyformát sikerült megakasztanom.

Mivel lassan esteledett is, ezért úgy döntöttem aznapra elég ennyi. Elfáradtam, és szerencsére voltak feldolgozni való élmények is bőven.

Hát így alakult, hogy ebben a felemás évben a kitartásom jutalmaként az egyik kis kedvenc vizem, megajándékozott egy olyan élménnyel, amit biztosan nem felejtek el soha. A környékünkön nem hemzsegnek a pisztrángos vizek, így aztán nekem különösen nagy értéke van, ennek a ritka fogásnak. Azon a napon valahogy minden összejött. Ritkán, de azért megesik az ilyen....

2013 horgászbloggere (nálam)

Ilyenkor év végén divat lett a horgászblogokat díjazni. Én drága ajándékot, vagy vándorkupát nem tudok felajánlani senkinek, de annyit megtehetek, hogy ajánlom ezeket a blogokat másoknak, olvasásra. Az én saját kis sorrendemben a tartalom, a fő értékmérő. A képzeletbeli dobogómra, nem három blogot fogok jelölni. Lesznek olyan fokai amin két blog fog osztozni. Mindegyik blognál megvan, hogy miért szeretem, és ezt ki is fogom fejteni.

Rögtön az elején azzal kezdem, hogy biztosan vannak olyan blogok amiket nem ismerek még, de ettől még lehet, hogy jók. Tőlük most kérek előre elnézést! A második dolog amit tisztázni szeretnék, hogy ez az én saját kis sorrendem. Lehet velem nem egyet érteni, de ha valaki talál egy neki is tetsző blogot a dobogósaim között, már megérte ezt a bejegyzést bepötyögni.

3. hely

Nálam a harmadik helyen egy fiatal barátom blogja osztozik egy igazán különleges stílusban íródó bloggal.

Lássuk először Bence barátom blogját: http://jaj-de-szep-a-horgszat.blogspot.hu/
Bence egyike a lelkes fiatal, pergető horgászoknak. A kora ellenére egészen jól ír, és szép halakat is fog, bár a stílusa még nem teljesen kiforrott. Talán egy kicsit részletezhetné az élményeit jobban, de szerintem így is jobban ír, mint sok felnőtt blogger.

A másik bronzérmesem Székely Imre blogja:  http://totum.blog.hu/
Ez egy igazán egyedi stílusban íródó blog. Aki egyszer elolvas egy bejegyzést, megérti mire gondolok. Nekem nagyon bejön ez a stílus, és aki ismeri Imrét az tudja, hogy az életben is pont ugyanolyan fura fazon, mint amit ezek az írások sugallnak.


 2. hely

Nálam a második helyezett egy igazán egyedi blog: http://pecazas.blog.hu/

Szépen összeszedett írások, sok vízről, sokféle hallal. A képek is jók. Nálam egyébként, éppen egy hangyányival maradt le a dobogó legmagasabb fokáról. Nem is kívánom ezt tovább ragozni, egyszerűen meg kell nézni, és olvasni.

1. hely

Az "2013 horgászbloggere nálam" díjon két blog osztozik. Nem tudtam eldönteni, hogy nekem melyik tetszik jobban, így nálam mindkettő kiérdemelte az első helyezést.

Az egyik aranyérmes Nátz Ervin blogja: http://szigetkozpeca.blogspot.hu/

Ez a legszínesebb horgászblog amit valaha olvastam.  Nagyon jó, sőt, kiváló képek, és történetek. Változatos helyszínek, módszerek, és szebbnél szebb halak. Aki még nem olvasta ezt a blogot, feltétlenül érdemes pótolnia ezt hiányosságot. Miközben ezt cikket írom látom, hogy nem csak nekem tetszik ez a blog. Megnyerte a megtisztelő "

A másik aranyérmes blog nálam a:  http://ladanyihorgasz.blogger.hu/

Ez talán nem annyira színes, ami a képeket illeti, de a szöveg nagyonis kárpótolja az olvasót.
Nem tudok rá jobb szót, olyan emberi ez az egész blog. Olyan életszagú ha így tetszik.
Körülírni nehéz, de engem megfogott Gyöngy László stílusa. Talán még az is szimpatikus, hogy nem törekszik minden áron a tökéletességre, és szerintem ettől igazán jó. Az sem egy utolsó szempont, hogy elég termékeny blogról van szó. Nem havi egy bejegyzések vannak, hanem van, hogy 6-8 is. Szerintem jó ha nem kell következő irásra egy hónapot várni, főleg, ha jók a történetek.

Hát így alakult az "2013 horgászbloggere nálam" díj sorsa. Mint mondtam, nyereményeket nem tudok felajánlani, csupán a maximális tiszteletemet. Egyben szeretném ajánlani is ezeket blogokat olvasásra, az én maréknyi olvasómnak is. Horgászni jó, de olvasni se rossz! Mostantól majd innen a blogomról is elérhetőek lesznek ezek a kedvenceim....

Csak lassan, szépen...

Nincs mese itt a tél. Reggelente fagy van. A fű is fehérlik, és bizony az autót is kapargatni kell. A téli hideg nem csak nekünk okoz változásokat, a vizek lakói is kezdenek másképpen viselkedni. Egyes halfajták szinte teljesen leállnak táplálkozással, míg mások aktívak maradnak ugyan, de a viselkedésük sokat változik. Nekem a téli napok nem jelentik szezon végét. Sőt! A patakok és csatornák még ilyenkor nem fagynak be, továbbra is van horgászlehetőség. Aktív marad ezekben a vizekben a sügér, és domolykó is. Mindkét halfaj viselkedésében jelentős változások állnak be, de aki tudja mit és hogyan kell csinálni az sikeres lehet, akár az első igazi jeges áradásig, ami általában elrontja a téli mókát. Ebben a kis irományomban a legutóbbi két horgászatom élményeit fogom megosztani veletek. Az élménybeszámoló mellé helyenként beszúrok némi magyarázatot, hogy mit, mért úgy csináltam, ahogy.

Sietnem kell! Délután fél kettő körül jár az idő. Még van egy kis időm sötétedésig, irány horgászni! Fél óra múlva parkolom le az öreg Suzukit a kis csatorna partján. Domolykót, sügért akarok fogni. Ők a csatorna csúcsragadozói. A kiszemelt hely a csatorna legmélyebb szakasza a környéken. Persze nem kell itt sem nagy mélységekkel számolni. Átlagosan olyan 1-1,2m mély itt a víz. Általában ekkora vízmélységben már vígan áttelel a domolykó, és a sügér is. De a vízmélység azért nem minden. Mivel folyóvízről van szó, itt is vannak húzósabb és csendesebb szakaszok. Télen hiába keresném a domolykót is a sodrós oxigénben dúsabb részeken. Bár máskor az ilyen helyek mágnesként vonzzák a domit, télre, ő is nyugodtabb vizeket keres magának. Más is változik. Már nem jön fel táplálékért a víz felső rétegeibe. Jobban ragaszkodik a fenékhez. A táplálkozása is más. Nincsenek bogarak, amik nyáron a tápláléka nagy részét képezik. Vannak viszont ivadékhalak, amikből szívesen csemegézik, ha éppen étvágyánál van. Mivel kezdjek? Apró barna színű gumihal a kezdő csali. Igen gumihal. A víz itt nem folyik nagyon, a wobblerek többsége nem szalad elég mélyre. Vannak persze süllyedők, meg mélyebbre törők, de nekem így egyszerűbb, és nem utolsósorban eredményesebb is. Nekilátok a dobálásnak. Ősszel még vízközt húztam a domolykónak a gumihalat, most ez is változik. Bedobás után hagyom a gumit a fenékre süllyedni, és nagyon lassan, kis emelésekkel vontatom be. Mint, ahogy ősszel sügereztem... Hoppá ez kapás volt, de elszúrtam. Oda kell figyelni! mert ugye a kapások intenzítása is csökken. Egy két pöccintés, aztán egy picit elnehezedik a pálca. Egy pillanatnyi figyelem kihagyás, vagy egy rossz ütemű bevágás, és nincsen hal... Hopp megint üti! Most résen vagyok. Domolykó a tettes. Nem túl nagy talán 25 cm. Kotorászok a telefon után, de a halam szabadság utáni vágya győz. Kiugrik a kezemből, vissza a vízbe. Na, ebből nem lesz sztárfotó! Cserébe teszek be ide, egy igazán szép téli domolykós képet régebbről....

Új helyet keresek, mert ugyan a domik be vannak lassulva, de óvatosságuk nem múlik el, a hideg miatt. A következő helyen elsőre rövid dobással kezdek. Mindig így szoktam. Először rövideket, majd folyamatosan egyre hosszabbakat dobálok. Már szinte előttem jár a kis gumihal amikor két kisebb pöccintés után, elnehezül a pálca a kezemben. Bevágás előtt sügérre gyanakszom, de hamar kiderül, hogy tévedek. Újabb domolykó. Most már figyelek, így elkészülhet a kötelező fotó is.

Egész jópofa 30cm körüli példány. Ez is saját megfigyelés, hogyha télen fogok, akkor általában szépet. A kicsik ilyenkor vagy nem aktívak, vagy csak a műcsalik túl nagyok nekik. Újra helyet kell változtatnom. A következő helyen egészen lassú a folyás, és viszonylag mély is a víz. Általában ezek a legjobb helyek. A sügér is szereti az ilyen helyeket, de ma még nem láttam belőlük egyet sem. Vajon hol lehetnek? Mire lenne időm ezen jobban elmélázni, ismét egy kapás! Hopp egy újabb domesz.

Hamar elengedem és dobálok tovább, mert fogy az időm. Egyre laposabban süt a nap. A domolykók el is ülnek. Ez is téli jellegzetesség, hogy napközben esznek, ha aznap éppen esznek. Ugyanis azért télen vannak napok amikor bármit csinálunk, nem lesz kapás. Estefelé aztán újra vannak kapásaim amiket rendre eltolok. Ezek már sügerek lesznek, de valami nem oké, mert megfogni egyet sem tudok. Aztán ahogy sötétedik elcsendesedik a csatorna. Talán menni kellene...
Otthon a sok elrontott kapáson rágódok. Mi a gond? Majd holnap kiderítem....


Másnap 11 óra környékén húzom be kéziféket a kis víz partjánál. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mit nem csináltam jól előző nap. A reggeli fagynak már nyoma sincsen, a nap viszont süt rendesen, ami nem nagyon tetszik. A domolykóknak sem. Nyomuk sincs. Viszont megint eltoltam jópár kapást. Megüti a sügér kétszer, háromszor a gumit, de nem tudom megfogni. Mert abban biztos vagyok, hogy a tettes, sügér. talán még ez tempó is túl gyors nekik? Ezen elgondolkodok egy kicsit, de aztán inkább felfedező útra indulok. Ősszel feljebb találtam domolykókat, hátha azok éhesek. Három órán át keresem a domikat hiába. Vagy nincsenek ott, vagy csak nem esznek. A végeredmény szempontjából teljesen mindegy....
Fáradtan kutyagolok vissza. Le vagyok törve. Lehet, hogy meglesz az első betlim a csatornán? Az idő fogytán, így visszamegyek arra a helyre, ahol kapásokat elrontottam. Csalit váltok. A gumihal helyére twister kerül. Nincs nagy változás. Illetve annyi, hogy most már kapásom sincs. Kezd elmenni a kedvem. Még egy dolgot ki akarok próbálni. Bedobom a twistert, és hagyom lesüllyedni. Millimétereket mozdítok csak rajta, és hosszú szüneteket hagyok. Hirtelen apró kopp, majd érezhetően elindul valami a plasztikkal. Megvagy! Sügér végre!

Szóval ez volt a gond. Az a tempó ami nekem jó volt, a sügérnek, még mindig gyors. Gyorsan újra dobok, hogy igazoljam a dolgot. Egy kapást rontok, majd újabb sügér a horgon. Ó, én birka! Hát ha én ezt tudom...
Csak, hogy ne legyen minden szép itthon derül csak ki, hogy egyetlen használható képem se lett erről a halról. Közben mivel itt nincs kapás helyet váltok. Egy olyan helyre megyek vissza, ahol már napközben több kapást is eltoltam. Hogy biztos legyek a dolgomban, először a régi tempóval próbálkozok. Semmi! Pedig az sem egy gyors tempó.... Aztán váltok a nagyon csiga tempóra. Bedobom a twistert, és hagyom lesüllyedni. Nem is tekerem az orsó karját, csak bot végével emelek pár millimétert. Megállok és várok. Picit megrázom a csalit, és várok. Hopp, már üti. Meg is van. Nem olyan nagy, de sügér.

Közben rohamosan sötétedik. Egyre kevesebb a mozgás, és egyre hidegebb is van. Úgy látszik nem az alkony már a legeredményesebb. Több üres dobás után, aztán végre újabb kapás. A nap legszebb sügerét fogtam meg.

 Vajon ha előbb megpróbálom ezt módszert többet fogok? Nem tudom, de azt igen, hogy most már nagyon fázok, és a nap is lement. Holnap utánajárok....

Annyi biztos, hogy a tél, a halakra is hatással van. Keresik a lassabb mélyebb vizeket, és teljesen lelassulnak. Ha fogni akarunk, akkor igazodni kell a lelassult életritmusukhoz. Csak, hogy a dolog ne legyen ilyen egyszerű, a vizek sem egyformák. Nem egyformán hűlnek át, nem egyforma méretűek és mélységűek. Ahol más nagyobb ragadozók is élnek, ott ők is belezavarnak a képbe. A lényeg, hogy lehet fogni, csak ki kell tapasztalni, hogy hol tartózkodnak télen kedvenceink, és az szájuk íze szerint kell nekik felkínálni a műcsalit.
Ugye nem is tűnik olyan nehéznek?

Emlékképek 1.

Hát itt az idő, hogy belevágjak az emlékeimből felbukkanó képek, szavakba öntésének. A legkorábbi emléktöredékekkel kezdem, hiszen azok a leghalványabbak. Talán ahogy egyre idősebb leszek azokat felejtem majd el a legkönnyebben. Az egész történet valamikor tíz éves koromban kezdődik....

Gyerekkor...

1975. nov. 25-én születtem Székesfehérváron. Fura gyerek voltam, így visszatekintve. Azon kevesek közé tartoztam akik megszerették az olvasást. Nem tudom miért de mindennél jobban szerettem olvasni. Amikor más gyerek lent a játszótéren szeretett játszani, én annak örültem a legjobban mikor otthon lehettem a könyvek között. Eleinte a mesekönyveket bújtam, majd később aztán mindent. Tíz éves koromig azt se tudtam mit jelent az, hogy horgászni, hiszen a családból senki nem horgászott. Édesapámat fertőzte meg először ez a "horgász vírus". A munkahelyi kollegái csábították el először a vízpartra, és pillanatok alatt megszerette a víz közelségét. Akkor gyerekként én is imádtam mindent, ami a vízzel kapcsolatos volt. Volt egy nagyon jó nagyapánk, aki elvitt minket több hajókirándulásra is nyaranta. Imádtam a hajókat, a Balatont, a Velencei tavat, és a Dunát is. Sőt fura módon még az esőt is szerettem....

Így hát aztán szinte törvényszerű volt, hogy egy napon az öscsém, és én is horgászni mentünk apuval, és az egyik kollegájával. Az emlékeimben ennek a napnak bizonyos részletei élénken élnek, még a mai napig is. Emlékszek arra a trabantra, amivel mentünk Sárszentmihályra. Az útköben zajló beszélgetésre ami a trágyagiliszta élve tartásáról szólt. Az első horgászbotra amivel horgászhattam. Egy ősrégi horgászbot volt, tároló orsóval, és egy egyszerű úszós szerelékkel. Élénken él az emlékeimben az első megfogott halam, egy jó tenyeres naphal. Emlékszem a testvérem nagy halára, ami egy retur ponty volt, és arra, hogy ijedtében elejtette botot, amit szegény hal, majdnem a vízbe húzott. Emlékszem, otthon a ropogós sült hal ízére. Amit viszont nem tudok kellőképpen leírni az az, hogy mennyire megfogott engem ez az első horgászélményem. Azon napon jöttem rá, hogy én horgásznak születtem....

Itt aztán rögtön majd egy éves szünet következett, a horgász pályafutásomban. Apunak már egy éve volt engedélye, mire én is újra horgászbotot vehettem a kezembe. Egy nap édesapám egy könyvet adott a kezembe. A címe "Horgászismeretek" volt. Közölte velem, hogy tanuljak, ugyanis vizsgáznom kell! Hogy is van ez? Hát úgy, hogy 11 évesen sikeresen levizsgáztam korengedménnyel, mint ifjúsági horgász. Akkoriban még fel sem fogtam, hogy ez milyen nagy és furcsa dolog. A vizsgáról is vannak emlékképeim. Emlékszem az egyesület épületére, a folyosóra  ahol várni kellett. Aztán ahogy behívtak, és egyedül álltam, három felnőtt ember előtt.  Csupán az egyik mosolygott. A vizsgán három dolgot kérdeztek. Milyen papírokat kell magamnál tartani, ha horgászni megyek? Mi a különbség a ponty és a kárász között? Harmadszorra védett halakat kellett felsorolnom. Azután kiküldtek a teremből és egyszercsak ott volt kezemben, az első horgászigazolványom. Az örömöm leírhatatlan volt, és ez volt az egyik olyan alkalom a kevésből, amikor édesapám igazán büszke volt rám....

Aztán tavasszal gyakorlatilag is nekiálltam horgászni. Persze szigorú apai felügyelet mellett. Az első bedobásomra amíg élek emlékezni fogok.  Egy könnyű fenekező bottal tanultam bedobni. Apu elmagyarázta mit hogyan kell. Én aztán suhintottam egyet, és vártam hol esik le az etetőkosár. A lábam előtt talán két méterrel esett vízbe. Apu a nyakát behúzva állt mellettem, és csak annyit mondott, hogy korán engedtem el zsinórt. Jó, hogy mindketten túléltük az első dobásomat....

Lassacskán aztán megismerkedtem a Sárszentmihályon élő halakkal. Akkor nekem még természetes volt, hogy szinte minden második kifogott halam aranykárász volt. Fogalmam sem volt róla, hogy később ez a halfaj szinte kihal majd a környékünkön, és szinte az egész országban. Fogtam nagyon sok, nagy testű ezüstkárászt, megfogtam az első bodorkámat, és az első sügért is, ami az emlékeimben hatalmasnak tűnik. Megtanultam úszózni, és fenekezni, csalit feltűzni, halat levenni a horogról. Érdekes módon ezek mind megmaradtak, de az első pontyomra valamiért nem emlékszek, csak halványan. Persze közben a másik mániám az olvasás folytán, faltam a szakirodalmat is. Elolvastam minden elérhető horgász könyvet, és bújtam a horgász újságokat. A kedvenc halam egyébként pont az aranykárász lett. Imádtam fogni, és enni is....

1987 egy mérföldkő volt a horgász pályafutásomban. Előző év novemberében megszületett a húgom, és mi elköltöztünk. Az új lakásunk a Gaja patakhoz nagyon közel volt. A patakra az engedély nagyon olcsó volt, így szinte törvényszerű volt, hogy kipróbáljuk milyen. Mondhatom, hogy a patak szerelem volt első látásra. Nagyon megszerettük mindannyian. Hihetetlen, hogy ez a kis víz mennyi szép halat rejtett. Ontotta kárászokat, de fogtunk pontyot is. Megfogtam életem első compóit is. Úgy bizony compóit, ugyanis ebből halfajból több darab is jött már az első évben. Ebben az évben már az öcsém is horgászott, és többször is bebízonyította, hogy mekkora mázlista.

Az ezután következő évekből nem sok emlékem van. Az egyetlen ami talán fontos, az az, hogy lassan felfedeztük, hogy a békés halakon kívül vannak még rabló halak is. Szándékosan írtam, hogy felfedeztük, hiszen, szinte együtt tanultuk mi hárman a süllőzés fortélyait, és fogtunk is szebbnél szebb süllőket. Ez még a bőség ideje volt, amikor szinte mindenki minden halat hazavitt, mégis mindenhol volt hal bőven.

Miközben a horgászpályafutásom szépen ívelt felfelé a tanulással problémáim voltak. Akkoriban jöttem rá bizonyos dolgokra saját magammal kapcsolatban. Rájöttem, hogy képtelen vagyok olyan dolgokat megtanulni amik nem érdekelnek. Egyszerűen ami utntat arra képtelen vagyok összpontosítani, míg ami érdekel, azt szinte tanulnom sem kell. Ez fura kettősséget okozott. Voltak tantárgyak amikből nyégyes, ötös voltam, és voltak olyanok amikből éppenhogy kettes. Éppen ezért mikor közeledett a pályaválasztás, a hármas átlagommal, csak valami szakmunkásképző kerülhetett szóba. Édesapám rám bízta a válsztást. Így lettem a nyolcadik általános után halász szakmunkás tanuló. Három év a kollégiumban, távol az otthontól.
De erről inkább majd a következő részben.....

Születésnapi betli....

Megjött az évszakváltó hidegfront. Pont mire pihenős lettem, pontosan a születésnapomra. Pedig ezen a napon horgászni kell! Kint viharos szél tombol, és nagyon hideg van. Hova mehetnék? Valami szélvédett hely kell, mert egyébként öt perc alatt fagyhalált halnák. Akkor legyen Pátka! Ott ismerek egy olyan részt, ami ilyekor viszonylag szélvédett. Közlöm a döntésemet életem párjával, aki csak ennyit mond: "Mondanám, hogy nem vagy normális, de tudom, hogy akkor is kimész..."

Egy félóra múlva, már kocsiban ültem. Még a városból sem értem ki, amikor elkezdett szállingózni a hó is. A városból kiérve éreztem csak igazán a szél erejét. Sokszor majd lelökte az autót az útról. Negyven perc óvatos autókázás után megérkeztem a helyszínre. Gyorsan beöltöztem. Már csak egy negyed órányi séta választott el a kiszemelt helytől. A gátra fellépve egyből érezhető volt a metsző hideg északi szél. Szerencsére odafelé a hátszéllel mentem. Tudtam, hogy visszafelé egy rémálom lesz ez a séta, de hol van az még....

Útközben a gondolataimba mélyedtem. Ma töltöttem be a 38-at. Nem vagyok még öreg, de már fiatal sem. Bizonyos szempontból jó ez a kor. Még nem felejtettem el teljesen gyerekkori élményeimet, de már lenyugodtam. Hol van már az a lázadó fiatal aki egykor voltam. Akinek nem parancsolhatott senki, és nem érdekelte senki más véleménye....

Közben megérkeztem a kiszemelt helyre. Itt érezhetően megfogta a gát a szél nagy részét. Egész komfortosan éreztem magam. Gyorsan össze is raktam az egyetlen botot amit magammal hoztam. Vagy süllőt vagy semmit fogok ma. Egy gumihallal kezdtem a dobálást. Laposan megugrasztva próbáltam a süllőket ingerelni vele, de hiába. Egyedül voltam a parton, ami nem volt meglepő, így aztán volt időm újra a gondolataimba mélyedni.

Most azon töprengtem el, hogy mit is jelent nekem maga a peca. Nekem a horgászat maga a nyugalom. Kétféleképpen szoktam horgászni. Vagy barátokkal, társaságban, vagy egyedül. A barátokkal horgászni nagyon szeretek. Kibeszélhetjük kivel mi történt amíg nem találkoztunk, és tapasztalatokat cserélhetünk. Ugratjuk egymást, és valahogy az esetleges kapástalanság sem olyan kínzóan unalmas. Mégis igazándiból én amolyan magányos farkas vagyok. Eleinte a kispatakos, csatornás pergetés miatt alakultak így a dolgok. Az egy igazi magányos műfaj. Aztán valahogy megszerettem a csendet, és az egyedüllétet. Engem ez tölt fel igazán, mégha fizikailag el is fáradok egy keményebb cserkelés végére. Ez kell a lelki békémhez....

Közben persze dobáltam szorgalmasan a hóesésben. Csalit, pozíciót váltottam, de hiába. Egyre közelebb merészkedtem a víz alatti fákhoz. Kétszer kellett újraszerelnem, mire rájöttem, hogy nem érdemes a víz alatti erdőbe dobni. Vissza is tértem a tisztább terephez.  Kapás úgy sincs sehol, akkor legalább a műcsalikat ne szaggassam be.

38 év. Nem egy matuzsálemi kor, de mégis mennyi minden történt ennyi idő alatt. Valahogy meg kellene örökíteni ezeket az emlékeket. Talán írjak egy titkos naplót? Minek legyen titkos? Ezek az emlékképek nem számítanak titoknak. Mi lenne ha megírnám a blogomon egy sorozatban a téli unalmas napjaimon? Ezen elgondolkoztam egy darabig. Kit érdekelne egy olyan emlékképekből álló iromány amiben még fényképek sincsenek? 

Közben a dobálás kezdett unalmassá válni. Az egyetlen meglepetést egy műanyag pohár okozta. Szépen ránehezedett a horogra, amolyan süllősen. Jót nevettem, amikor felbukkant a víz színén. Ilyen az én szerencsém....

Lassan a a helyükre kerültek a fejemben dolgok. Igen, meg fogom írni az eddigi emlékeimből azokat, amiket fontosnak tartok. Félek kicsit, hány embert fog érdekelni a dolog, de attól jobban félek, hogy ezeket a dolgokat elfelejtem. Félek, hogy a folyamatosan fakuló emlékképeket, a könyörelenül múló idő, egyszerűen kitörli a fejemből. Mi legyen a sorozat címe? Hát mi más, mint, hogy "Emlékképek". Hiszen azokról van szó....

Közben el is fogyott a horgászidőm. Ez volt az idei év egyik legrosszabb pecája, mégis örülök, hogy kijöttem. Megint fontos dolgokat raktam helyre magamban. Összepakolok, és elindulok vissza a kocsihoz. A metsző hideg szélben szinte levegőt sem kapok. Hú de messze van az autó! A fagyhalállal küzködve nyitom ki a Suzuki ajtaját. Tényleg nem vagyok normális.....

Botavatás, mérsékelt sikerrel

Régóta akarok egy igazán jó süllőző botot. Több süllőző pálcám is volt eddig, de mindegyikkel volt bajom. Az egyik hosszra jó lett volna, de nem volt elég gerinces. A másik gerinces volt, de túlságosan fejnehéz. A választásomat az is nehezítette, hogy az anyagi lehetőségeim is, igencsak korlátoltak. Az idén aztán eldöntöttem, hogy most, vagy soha! A kiválasztott egy Mitchell Mag Pro 207cm-es 5-21g-os pálca lett. Állóvízi, és csatornaparti süllőzésre szántam, plasztik csalikkal, és drop shot szerelékkel használva. Fura volt így látatlanban botot választani, de mivel a környéken sehol nem találtam hasonlót horgászboltban, ezért kénytelen voltam ismerősök véleményére hagyatkozni. Szóval, kicsit félve, bizonytalanul vártam az új szerzeményt, de amikor aggodalmaskodni kezdtem, mindig eszembe jutott amit Szarvas Zoltán írt nekem: "az egy kurva jó bot"....

Egy szombati délutánon, aztán egyszercsak ott volt kezemben. Azt hiszem mondhatom bátran, hogy első látásra szerelem volt. Az első ami feltűnt, hogy kimondottan szép a bot. Nem túl színes, csicsás, de nem is unalmasan egyszínű. Tudom ez nem legfontosabb szempont, de én valahogy nem tudnám magam elképzelni pl. egy citrom, vagy narancssárga bottal a vízparton. A tokjából kivéve, két dolog tűnt fel egyszerre. Egyrészt egész könnyű a bot, másrészt elég gerincesnek, erőt sugárzónak tűnt. A következő teszt a gyerekfárasztás volt. Ez nálunk már, bevett tesztelési forma. A dolog lényege, hogy az egyik fiam a hal szerepét játsza el, én pedig izomból fárasztok. Sokkal érdekesebb dolog, mint pl. egy fotelt, vagy asztalt fárasztani. Bevallom nagyon tetszett az a görbe, amit a bot a terhelés alatt mutatott. Megmaradt gerincesnek, de nem volt seprűnyél szerűen merev. Pont amilyet akartam. Na írány a víz!

Másnap délután akadt egy kis szabadidőm, így mehettem végre pergetni egy kicsit. Pátkát céloztam meg, ahol a hírek szerint legalább a kisebb süllőket fogták. Nem sok időm maradt sötétedésig, összesen 2,5 órám volt, hogy felavassam az új pálcámat. Egy barátom már kint dobált, és jókedvűen újságolta, hogy már fogott kisebb süllőket. Gyorsan egy gumihal a kapocsba, és már dobálhattam is. Pár dobással később meg is fogtam vele az első süllőmet. Nem volt nagy, tehát a fárasztás élményéről nem tudok oldalakat írni, de süllő volt.

De kicsit beszélek tovább a botról. Ahhoz képest, hogy "csak" 207cm, igen jó dobási tulajdonságokkal rendelkezik. A 3,5-os fejjel szerelt 5cm-es gumihalat szépen el tudtam már vele dobni. Később aztán próbálgattam nagyobb csalikkal, nehezebb fejekkel. A 7-8 g-os fejeket szinte kilőtte a pálca, jókora távolságba repítve a twistereket, és gumihalakat. Közben persze dobáltam tovább, és az első apróság után, akadt még pár jelentkező.

Sajnos a méret nem változott, pedig mellettem a barátom egy gyönyörű 48cm példányt is sikeresen kifárasztott az én botom kisöccsével (2-8g-os Mag Pro). Közben nekem feltűnt még valami. Nem tudom, hogy ennek a botnak tervezői mekkora hangsúlyt fektettek arra, hogy a bot a rezgéseket jól közvetítse, de ez a tulajdonsága is kimondottan jó. Magyarul a kapásokat nagyon jól közvetíti, egy jobb süllős ütés szinte áramütésszerűen jelentkezik. Lehet, hogy ezen most páran felhúzzák a szemöldöküket. Ez ennyire fontos lenne?  A képeken is látható, hogy aznap fonott zsinórral horgásztam, ilyenkor talán nincs akkora szerepe, de abban a pillanatban ahogy a fagy miatt monofilra kell váltani, nekem nagyon is fontos, hogy a botom jól közvetítse a legkisebb odaütést is. Meg hát egyébként is, hatalmas élmény, amikor az ember a 30m-re kidobott, 3m mélyen húzott gumihal, farkának a veretését is, a tenyerében érzi. Kitartásomnak hála, végre sikerült egy olyan süllőt fognom ami legalább a 30 cm-ert elérte.

Ahogy szoktam az új botot, egyre könnyedebben szórtam az egykezes dobásokat. Szinte centiméterre pontosan ott esett le gumihal ahol akartam, pedig ahogy képeken is látszik a szél azért fújdogált egész délután. Lassan aztán jött az alkony, és sajnos pakolni kellett, ugyanis itt csak napnyugtáig lehet dobálni.

A következő alkalommal megint ide mentem. Nem akarom túl hosszúra nyújtani a dolgot. Alig evett a süllő, meg kellett szenvedni minden kapásért. Sajnos a várva várt nagy akkor sem jött meg.

A harmadik alkalom megintcsak egy pár órás dobálgatás volt. Éjszakás műszak után ugrottam ki egy pár órára. Egyetlen dolog változott. Aznapra a fonott zsinóros dob helyett a monofil zsinórost vittem. Kíváncsi voltam különbségre. Hamar kiderült, hogy bár kicsit tompábban, de jól érezhetőek így is a kapások. A gerinces bot miatt nem marad kétség, a horog akad rendesen monofillal is. Sokáig aznap nem is maradtam, mert tompa voltam és fáradt. 7db süllőt fogtam, köztük megint egy 30cm felettit. Sajnos a képek mind homályosak lettek.... Egy kisebb példányról sikerült tűrhető képet csinálnom. Egy zöld kis twister volt aznap a nyerő csali. Úgy látszik ez a szín soha nem megy ki a divatból.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy megírjam-e ezeket az élményeimet. Hiszen, egy igazán szép süllőt sem sikerült fognom még, az új bottal. Viszont úgy éreztem, hogy a három horgászat alatt azért kaptam némi képet arról, hogy milyen is az új botom, és ez a kép eddig, nagyon tetszik. Könnyű, és gerinces, ahogy akartam. Ennek ellenére nem is túl merev, ahogy akartam. A közeljövőben más vizeken is kipróbálom az új szerzeményem. Jöhet a patak, a csatorna, és a drop shot módszer. Ígérem ezekről is beszámolok!

Sovány vigasz

Van az úgy, hogy az ember nap végén úgy érzi ma felkelni sem volt érdemes, nemhogy horgászni menni, hajnalok hajnalán. Pedig én ma kimentem. Azzal a szilárd elhatározással, hogy domolykót akarok fogni! Az egyik kedvenc helyemre látogattam el, ahol idén már fogtam többször is domolykót. Soha nem óriásiak jöttek, viszont tudtam, hogy van sok.

Napkelte környékén érkeztem. Nem volt hideg. Az előrejelzések hidegfrontot jeleztek aznap délutánra.  Tudtam, hogy a front előtt a halak nem fognak normálisan enni, de most értem rá, így ezt a helyzetet kellett megoldani. Egy fiatal ismerősbe botlottam korán reggel. Panaszkodott, hogy nem eszik semmi. Ahogy sejtettem, megint a lehetetlent kellene megoldanom....

Úgy döntöttem, hogy egy "biztonsági hallal" kezdek. Megpróbáltam gyorsan fogni legalább egy sügért, hogy a betlit megússzam. Ebből egy jó 25 perces szenvedés lett. Ennyi idő kellett hozzá, hogy végre egy kapásom is legyen. Egy apró döccenés után elnehezült pálca, és végre megvolt a nap első hala.

 Párat dobtam még, de ez nem az a nap volt, amikor az ember egy helyben állva szedi a sügért. Le is cseréltem a gumihalat egy wobblerre, és elindultam domolykóra vadászni. Csakohogy a domolykók sem ettek igazán. Dobtam itt, dobtam ott, de semmi. Kínomban már visszatértem a plasztikokhoz, de ez sem vezetett eredményre. Csak mentem és mentem, cserélgettem csalikat. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy annyira messze járok ahol még az idén nem jártam. Itt sekélyebb volt a víz, de jobban is folyt. Egyre többször éreztem, hogy mintha megütötte volna a wobblerem valami. Aztán az egyik dobásba után ahogy húztam wobblert valami határozottan belevert. Aha. Szóval itt vannak a domik! Igazam volt, tényleg ott voltak, de csak az aprónép, ráadásul enni sem akartak. Innentől minden helyen volt kapásom, de nem tudtam őket halra váltani. Csipkedtek. Volt, hogy csak egy nagyot vert oda wobblernek, de nem akadt meg a hal. Már majdnem feladtam, amikor megtört jég. Domolykót fogtam!

Hát igen ez nem egy óriás..... Bár a domi elmaradt attól a mérettől amire számítottam, mégis örültem neki, hogy egy ilyen süketnek induló napon, tudtam egyáltalán fogni. A következő helyen egy kőszórás mögött valami végre keményen odavert a fahalnak. Ez domolykó vagy duplája volt méretben az előzőnek.

Talán soha nem örültem még ennyire, egy alig 20cm-es dominak. Aztán a nagy lelkesedésemben eltoltam vagy 4-5 kapást még. Közben a beígért front felhőzete is vészesen közeledett, és szél is feltámadt. Egyre nehezebb volt bedobni is. Mivel nagyon messzire elkalandoztam, elhatároztam, hogy elindulok visszafelé, pedig az ígéretes szakasz egy része még hátravolt. Majd legközelebb ott kezdek.... Visszafelé menet többször is elkapott a szemerkélő eső. Egy-két jónak tűnő helyen még megálltam. Mindenhol csak párat dobtam. Kapásom szinte mindenhol volt, de csak egyetlen apró domit sikerült még fognom.

Lassan visszaértem kocsihoz, de addigra elállt a szemerkélő eső. Érdekes módon itt ahol inkább sügér szokott jönni, is rontottam pár domolykó kapást. Sőt akasztottam még egy negyedik domolykót is, de az a fénykép elől meglépett. Kiugrott a kezemből a horogszabadítás után. Sügér reményében gumikkal is végigpásztáztam a helyeket. Fogtam is még három darabot, de nagyon szétszórva innen-onnan volt egy-egy kapásom.

Az utolsó sügérnél még telefonom is lemerült, így arról csak az emlékeimben van kép. Közben kezdtem érezni, hogy a sok séta elfárasztott teljesen. Elég volt szenvedésből....

Hát így van ez, mikor az ember olyankor ér rá amikor a lehető legrosszabbak a körülmények. Tudom sokak szerint, ezért nem volt érdemes kimennem. Szerintem viszont igen. Egyrészt, a kapástalanság hatására kénytelen voltam keresni a halakat, így olyan részeken is horgásztam ahol máskor eddig nem. Másrészt bármi jobb, mint otthon keseregni, hogy már megint jön a front, biztosan nem esznek a halak. A kitűzött célt is teljesítettem, fogtam domolykót. Mi kell még ? Ha lehetne kívánni talán egy kicsivel több, és nagyobb domolykót szeretnék fogni legközelebb! Vajon az égiek is olvasnak horgászblogot?