Viharos nap
Hétvége volt, végre ráértem, erre elromlott az idő. Az egész héten nyugodt időjárás után, az egyetlen minden szempontból szabad napomra, viharos északi széllel érkező hidegfrontot jósolt a "pesti ember". Szó se róla, beletrafált. Viharos szél, 1 fok. Ilyenkor csak bolondok mennek ki.... Akkor indulás! Azt terveztem, hogy a patakra megyek, egy viszonylag szélvédett helyre, a fák közé, egy szál UL. pálcával. Elsőként egy hídnál álltam meg. A híd alatt még tavaly, sügerek figyelték, mikor pottyan be egy kis plasztik csemege. Most azonban, semmi. Elindultam hát be a fák közé. Két órányi dzsungelharc, és szakadatlan dobálás után az eredmény, egy kis domi volt, ami a lábam előtt fordult le a horogról. Elindultam vissza, a kocsihoz (vagy 20 perc séta). Bosszúsan álltam tovább. Az új helyemen, december végén domolykókat fogtam. Így aztán nagy reményekkel óvatoskodtam be, a jobbnál, jobbnak vélt helyekre, de hiába. A végére megint messzire kalandoztam az autómtól így aztán feladtam és visszafordultam. Szinte füstölögtem magamban. Szeretem azt amikor valaki megírja, hogy, ha nem fog semmit, akkor is jól érzi magát, mert a szép táj, meg a friss levegő... Rossz duma! Az igazi horgász akkor érzi jól magát ha fog is... Visszaérve a kocsihoz gondolkodóba estem. Mi legyen? Menjek haza? Közben beugrott, hogy hazafelé még útba esik a pataknak egy szakasza. Sokáig gondolkodtam, hogy egyáltalán megálljak-e? Egész nap, sehol, semmit nem fogtam. Nem volt még elég belőle? Sokáig vívódtam, végül csak lefordultam a patakhoz vezető útra. Meglepően zavarosnak tűnt a víz, ezért egy élénk zöld, csillogó flitteres twister mellett döntöttem. Már vagy a negyedik helyen dobáltam az iszonyatos szélben, amikor váratlanul határozott koppintás. A bevágás után. végre hal védekezett a horgomon. Kisebb süllőt sikerült akasztanom. Az örömöm leírhatatlan volt. Hosszas, fagyoskodás, szenvedés után végre halat fogtam.
Elengedtem az "áldozatomat", és dobtam egy újat. Megütötte, de nem akadt. Aztán újra üti, most meg a twister farkát vitte el. Kicsit mérgelődve, új gumit kerestem. Most persze nincs kapás... Talán a tízediket dobtam már, amikor újra határozottan odavert valami a twisternek. Én is neki! Megvan! Újabb süllő. Még egy kicsivel nagyobb is, mint az első.
Miután visszaengedtem még dobtam párat, de aztán úgy döntöttem, hogy a csúcson kell abbahagyni. Mire pakoltam már erősen sötétedett is. Hazafelé átgondoltam. Ha a végén nem állok meg itt, az utolsó fél órára, ez a nap is, egy totális betli lett volna. Néha, ilyen kicsin múlnak a dolgok....
Csendes, kétórás
Délutános voltam azon a héten. Az egyik délelőtt, úgy döntöttem, hogy még meló előtt kiugrok a patakra. Azt a szakaszt céloztam meg, ahol a múltkor a két süllőt fogtam. Eszményien szép idő volt, szikrázó napsütéssel. A szél se fújt, nap is kisütött, és a víz is letisztult. Valahogy én ennek mégse örültem. Nálunk a tiszta víz, és a szikrázó napsütés azt jelenti, hogy a halak átmennek hiperóvatosba. Sajnos most se volt ez másképpen. Csak mentem egyik helyről másikra, és hiába szűrtem a vizet semmi nem történt. A múltkori zöld twistert fel se raktam, mert az szinte világított volna a vízben. Egy élethű színű, 5cm-es gumihalnak szavaztam bizalmat. Ez a szín már többször bizonyított ilyen tiszta vízben, ezért nagyon bíztam benne. Már az időm fele letelt, de semmi. Lassan ballagtam felfelé, a kevésbé kitaposott, és egyben kevésbé is zaklatott helyek felé. Éppen egy egészen kis helyen jártam, amikor váratlan dolog történt. Már a lábam előtt járt a gumihal, éppen kivenni készültem, amikor bumm. Hopp, ez egy csuka. De hogyan veszem ki? Merítő sincs nálam. A fárasztás rész hamar megvolt. Ilyenkor télen nincsenek olyan jó erőben, egy UL. pálcával is ki lehet fárasztani őket. Lassan aztán utat tapostam magamnak a vízig, ügyelve arra, nehogy belecsússzak. Ilyenkor nem túl egészséges dolog, a patakban fürödni... Végre elértem a halat. Megvagy!
Nem méregettem, de talán 43-44cm lehetett.... Gyorsan kifordítottam a szája sarkából az apró jig horgát és el is engedtem. A fogás persze önbizalmat adott. Ó, hát lehet itt halat fogni! Vagy nem.... Az időmből visszamaradt 45 perc teljesen eseménytelenül telt el. Hazafelé eszembe jutott, hogy nem panaszkodhatok 100%-os voltam. 1 kapás, 1 csuka. Így kell ezt csinálni! :)
"Nem az enyém ez a nap"
Ha jól emlékszem talán Tihanyvári Boldizsár írt arról, hogy milyen érzés az, amikor az ember kifog egy olyan napot, amikor semmi nem sikerül. Nekem ez, azon napon, csak egy három órás rövidített verzióban adatott meg, de azt hiszem elég is volt egy darabig, így is. Szóval, mi is történt? Két nappal a fentebbi csukafogás után úgy döntöttem, hogy ismét kimegyek a patakra. Ravasz módon azt terveztem, hogy sokkal feljebb megyek autóval, és a fentebbi részeket vizsgálom át. El is indultam hát felfelé. Tudtam, hogy egy darabig egészen jó út vezet felfelé. A megállást, annak a végére terveztem. El is jutottam a kiszemelt pontig, ahol úgy gondoltam, hogy megfordulok, és úgy parkolok le. Na, ezt nem kellett volna. Ahogy megpróbáltam kivitelezni egy szabályos Y megfordulást, a jobb első kerék egy kicsit a fűre ment, és ott azonnal kipörgött. Addig-addig próbáltam kiszabadulni, amíg a végén az autó eleje a patak felé állt, a két első kerék pedig szépen elásta magát. Kiszálltam, és körülnéztem. Hát ez nem néz ki jól. Egy darabig még próbálkoztam, mindenféle ágakat, pokrócot, meg még a fene tudja mit nem az első kerék alá téve kijönni, de semmi nem használt. Segítség kell. Tíz perc gyaloglás árán találtam is egy idős embert, az egyik környékbeli hobbikertnél. Elmondtam neki, hogyan jártam, és megkérdeztem tud-e segíteni? Ráállt a dologra, sőt kötél is volt nála (mert nálam nem). Rákötöttük hát az öreg Opelt, de hiába erőlködött, szegény Ignis, meg se mozdult. Felhívtam egy barátomat is közben, hogyha tud jöjjön segíteni. Ahogy ott várakoztunk egyszer csak jött egy autó. Egy 50 év körüli ember vezette az öreg, talán mercit ? ( a nagy izgalomban ez a részlet kiesett) Azzal kezdte, hogy elmesélte, hogy ő is ugyanígy, ugyanide ragadt be nemrégen. Azt is elmondta, hogy az autót a másik irányba húzva sikerült őt is kihúzni. Innentől egy perc és kint volt az autó a sárból. Megköszöntem a segítséget, és mindenki ment a dolgára. Óvatosságból felmentem az út tetejére és a köves részen leparkoltam. Gyerünk horgászni, még van másfél órám! Csakhogy eleinte horgászható helyet találtam nehezen. Aztán elakadtam, és beszakadtam. Aztán feltekeredett, nádba akadt, hínárba ment..... Falevelet fogtam, melegem volt, megint leakadtam.... Akkor már tudtam, hogy "nem az enyém ez a nap". Végre találtam egy eszményi helyet. Céloztam, dobtam, most ér le a gumi. Ebben pillanatban csörrent meg a telefonom... Anyu volt a vonal végén.
-El tudsz minket hozni a kórházból haza, most?
-Hát perszem mondtam, és magamban hozzágondoltam, hogy legalább véget ér ez mai rémálom. Gyorsan összepakoltam, és azóta is próbálom elfelejteni a történteket. Hát ilyen az, amikor semmi nem jön össze, még abban kevéske szabadidőben se.....
Sügér helyett domolykó
Negyed egy is elmúlt, mire a szombati bevásárlásból elszabadulva az egyik kedvenc téli sügeres helyemnél leparkoltam a viharvert Opelt. Két ismerős arc már szűrte a vizet. Medve Peti, és Bíró Bálint. Kérdésemre, hogy mit fogtak, csak legyintettek. Peti fogott addig talán két domolykót, sügér sehol. A víz kegyetlen tiszta volt, ami nem túl sok jót sejtetett, bár halrajokat itt is, meg ott is lehetett látni. Párat dobtam mellettük, de süket volt a víz. Elmentem feljebb. Kerestem a mélyebb vizeket, de a hirtelen jött meleg miatt talán, de ezek részek tök üresek voltak. Kissé tanácstalanul elindultam visszafelé. Az utolsó kanyarnál aztán végre üti valami a kis gumihalat. Hopp egy domi!
A fogás kissé meghozta, az elveszőben lévő önbizalmamat. Lassan lefelé haladva módszeresen átszűrtem a vizet a kis gumihalammal. Egy hosszúra sikerült dobás után ahogy megindítottam a csalimat szinte azonnal odavert neki valami. Talán még egy domi? Ez nem az lesz, túl jó erőben van. Ahogy közelebb ért, megláttam. Ez egy kisebb csuka. Miket nem rejt, ez az aprócska víz!
A halam hátán kormorán okozta seb. Úgy látszik, az idén sem tétlenkednek ezek a tollas gyilkosok....
Közben visszaértem a kiindulási pontra. Peti egy süllőt és egy sügért fogott, amíg nem voltam ott. Bálint, aznap, csak a zsinórt áztatta. Elindultam tovább lefelé. Az első normálisabbnak tűnő helyen aztán újabb kapás. Megint egy domolykó volt a tettes.
Visszaengedtem, és elindultam tovább. Ahogy lassan haladtam lefelé, egyre sekélyebb pálya következett. A kis gumihalam folyton valami növényt fogott a fenéken, nem éreztem vele a pályát. Így aztán le is cseréltem egy saját gyártású kis wobblerre. A gumis bottal nem tudtam igazán nagy távolságra dobni a csekély súlyú fahalat, de úgy gondoltam, hogy sodrás majd segít rajtam. Nem tartottam talán a harmadik helyen, amikor két kisebb ütés után egy újabb domolykó akadt meg a wobblerem, mikroszakállas, egyágú horgán.
Sokan nem hiszik el, hogy szinte még jobban is akad az egyágú, horog, mint egy hármas, ha megfelelő a méret. Elengedtem a halamat, és már dobtam is egy újat. Most hagytam, hogy a sodrás lejjebb vigye, és csak mire már elég messze volt tőlem, akkor indítottam meg. Alig kezdett el a fahal veretni ütés, majd mégy egy, de semmi komoly, amire be lehetett volna vágni. Visszadobtam még egyszer ugyanoda. Most is üti. Kicsit lelassítottam, és akkor, bumm! Leverte rendesen. Megvan az újabb domi.
Elengedtem a halamat és lejjebb mentem. Az egyik kedvenc helyem következett. Illetve nem is annyira az enyém, hanem leginkább a domik kedvenc helye. Itt mindig több darabot is szoktam fogni. Valamiért itt sokan vannak, és talán kevésbé óvatosak. Nem is kellett sokat várnom, a második dobásra bejelentkezett az első...
Pár dobással később megfogtam a párját is. Egyik se volt egy óriás, de annál mohóbb....
Ezek után gyanút foghattak, mert nem volt több kapásom, illetve ütögetések voltak csupán. Kicsivel lejjebb érdekes jelenségre lettem figyelmes Valamitől sötét volt a víz. Kishalak voltak. Bedobtam a wobblert, és akkor hirtelen megelevenedett a víz. Szinte minden irányból, mohó kis szájak nyúltak ki a vízből, a wobbleremért. Akkor esett le, hogy ez a sok hal mind egy szálig kisdomolykó. Egy szerencsétlenebb meg is akadt a wobblerem horgán. Szegényke, volt vagy 10cm.... Ott is hagytam a helyet. Kicsivel lejjebb aztán, újabb domit fogtam. Őszintén szólva, ekkorra már nem nagyon volt kedvem fényképezgetni. Inkább, csak élveztem, az élménydús délutánt. Elfogytak ebben az irányban a helyek így elindultam visszafelé. Végigdobáltam az összes már meghorgászott helyet, és fogtam is még domolykókat. Egyetlen darabot, a legszebbet, fényképeztem már csak le.
Lassan aztán visszaértem a kiindulási helyre. Addigra már erősen alkonyodott is. Párat még dobtam a híd felett, de aztán hirtelen elég lett az egészből. Az a nap így volt kerek, kár lett volna tovább erőltetni. A végeredmény 1 kisebb csuka, és 11 domi. Januárban, nem is olyan rossz ez.
Hát eddig tartott az élménybeszámoló rész. Most jönnek hát az aktuális gondolataim, képek nélkül. Akit ez a rész már nem érdekel, az itt abba is hagyhatja az olvasást. Biztos észrevette már mindenki, hogy a blogomra újabban ritkábban írok. Az élménybeszámolók sem olyan részletesek, mint régen, és a képeim is kezdenek újra kissé unalmassá válni. Vajon miért? Tavaly év végén beszélgettem egy barátommal. Arról beszélgettünk, hogy milyen népszerű volt egy ideig a horgászblog vezetés, most meg sorra szűnnek meg a blogok, vagy egyszerűen csak elsorvad lassan a tartalom. Az okokat keresgélve mindig ugyanoda lyukadunk ki. Sajnos, aki komolyan gondolja a blogírást, annak számolnia kell azzal, hogy ha akarja, ha nem, reklámozza a kedvenc helyeit, módszereit. Alapvetően, ez nem látszik akkora gondnak, pedig főleg, ha az ember kis vizeken (csatornák, patakok) horgászik, mégis az. Hiába a sok jó szándékú C&R pergető, egy ilyen kis vizet pillanatok alatt szétdobálnak. Nagyobb vizeken is rossz érzés, amikor mások dobálják napi szinten, az általam felderített helyeket. A barátom szerint az sem jó ötlet, hogy a nehezen, saját káromon megtanult technikákat, megosztom másokkal. Ezzel csak részben értek egyet. Ugyanis én vallom, hogy nem elég egy technikáról olvasni, azt be is kell gyakorolni. Továbbmegyek. Van, akinek rááll a keze az ilyen technikákra. Ő mindig is valamiért többet fog majd, mint mások, és érdekes módon erre nem tudok igazi kielégítő magyarázatot adni, hogy miért. De eltértem kicsit a tárgytól. Szóval a kezdő blogírókat hamar elérik az első csalódások. Innentől aztán van több választásuk is. Az első, hogy megszűnik a blog. A második, hogy ritkulnak a bejegyzések, és eltűnik a valódi információkat hordozó tartalom. A harmadik, hogy a szerző nem foglalkozik a dologgal valamilyen okból kifolyólag (pl. nincs állandó féltette helye, vagy csak egyszerűen megpróbál nem tudomást venni a történtekről) Azok között, akik leteszik a "virtuális tollat", sok olyan ember is van, akinek egészen egyszerűen, a sok munka, mellett elmegy a kedve az egésztől.
A lényeg, hogy én is hoztam egy bizonyos döntést. Nem hagyom abba a blogírást. Viszont megpróbálom az esetlegesen kiszivárgó információkat a minimumon tartani. Tehát nem lesznek olyan képeim, amik alapján egy bizonyos víz, illetve vízterület beazonosítható lenne. Határozatlan időre felfüggesztem a konkrét technikákról szóló írásaimat. Ebbe nem tartoznak bele az új csalik bemutatásai. Az élménybeszámolóim is mások lesznek. megpróbálok mostantól minden élményt egy írásban megörökíteni. Így több bejegyzésem lesz, de azok sokkal rövidebbek lesznek. Lesznek olyan írásaim is, amik időben eltolva, tehát nem azonnal lesznek olvashatók.
Úgy gondolom, hogy mivel ez az én blogom, én alkotom a játékszabályokat. Nem érdekel ha nem lesz olyan népszerű, hiszen nem is ezért kezdtem el. Aki úgy gondolja, hogy ezek után is olvasgatja a bejegyzéseimet, annak további jó olvasást kívánok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése