Sajnos a víz nem apadt eleget. Mikor a nálam tapasztaltabb barátaimnak előadtam a tervemet, mindenki figyelmeztetett, hogy ne számítsak sok jóra. Nem jó még a vízállás! De én akkor már megállíthatatlan voltam. Egy délután autóba vágtam magam, és irány a Duna egyik mellékága. Valamivel több mint egy óra autókázás után meg is érkeztem. Elsőként kiszálltam, csak úgy bot nélkül. Rá akartam nézni a vízre, Tényleg magas volt. Ami viszont jobban zavart, hogy zavaros is....
Hát, pedig ha már eljöttem idáig, akkor horgászni fogok! Így visszamentem az autóhoz, és elkezdtem kipakolni. Egy light bot, egy táskányi wobbler, pár darab gumi, és a merítő. Elsőként a híd alatti visszaforgónál álltam meg. Több irányból is megszórtam, több csalival is, de hiába. Közben folyton a vizet néztem hátha ad valami támpontot, Hát nem adott. Se egy fordulás, se egy rablás. Kissé tanácstalanul visszamentem az autóhoz. Ittam egy korty vizet, majd bevetettem magam a part menti dzsungelbe, A híd feletti húzós részen, találtam egy kisebb helyet. A kedvencemmé vált Owner wobbleremmel kezdtem. Talán a harmadikat dobhattam, amikor váratlanul a semmiből, kapás. Éles ütésre vágtam be. A botom karikában maradt, de ezt már lassan megszokom a dunai halaktól. Hihetetlen erejük van. A titokzatos ellenfelem elsőre felfelé indult meg, de aztán meggondolta magát, és kihasználva a sodrást, lefelé vágtatott. Éreztem, hogy most lehetek bajban, ezért elkezdtem kézzel fékezni a dobot. Sikerült megállítanom, de közben megcélozta, a part menti gazt, aminek egy része, most víz alatt volt. Szinte centiről, centire nyertem vissza a vékony fonottamat. Sikerült a gazon is áthúzni, és pillanatokon belül a merítőmben volt, életem első dunai balinja,
Nem volt egy óriás, talán kiló körüli, de hihetetlen jót küzdöttem vele, a light pergető felszereléssel. Miután elengedtem, pillanatokon belül eltűnt a Duna zavaros vizében. Itt aztán hiába dobáltam tovább,több jelentkező nem akadt. Bezzeg szúnyog! A közel harminc fokos meleg ellenére, fényes nappal is támadtak. Minden egyes helyváltoztatással újabb, és újabb alvó szúnyoghadakat ébresztettem fel. A következő helyen, egy fa állt félig a vízben, és az ágai a vízre lógtak. Éppen az ágak előtt riszálta magát a wobblerem, amikor újabb kapás! Érezhetően, az előzőnél kisebb halat akasztottam. Hoppá, ez egy kisebb domi! Sok mindenre számítottam aznap, hát domira kevésbé. Így történt tehát, hogy aznap megfogtam életem első dunai domolykóját.
Megtehetném most, hogy hosszú sorokat írok arról, hogy miként nem fogtam semmit, egészen sötétedésig, de nem fogok. Hiába próbálgattam többféle wobblert, húzós vizet, visszaforgót, közepesen gyors vizet, mindent. Nem jutottam újabb kapásig. Menet közben, még az alkony előtt csináltam pár képet a vízről.
Gyönyörű helyen voltam, de rossz időben. Megvártam a teljes sötétséget, hátha akkor életre kel a víz, de nem így történt. Csend és nyugalom honolt, ezért úgy döntöttem pakolok.
Így alakult hát, életem második pecája az öreg folyamon. A zavaros, és túl nagy víz ellenére a betli elkerült, sikerült halat fognom. Úgy gondolom, hogy ahhoz képest, hogy nem hallgattam senkire, nagyon jól sikerült ez a délután. Most éppen, megint az egekben a víz. Remélem, hogy minél hamarabb visszatérhetek!
