Emlékképek 2.

Bolond egy idő van odakint. A tavak befagyva, az utak pedig ónos esőtől síkosak. A patak, és a csatorna talán horgászható lenne, de oda meg még nem vettem meg az engedélyt. Így aztán most nincs megírni való friss élmény. Bár még így is lenne miről írnom, úgy döntöttem, hogy folytatom a régi emlékek felidézését. Aki csak az élménybeszámolókat szereti, az itt hagyja abba az olvasást....

Serdülőkor

A előző részt a gyerekkorom végénél hagytam abba. Az általános iskola után, mivel az eredményeim csak azt tették lehetővé, szakmunkásképzőbe mentem. Mivel nem vonzottak a szerelő, és egyéb "fémes" szakmák, olyan munkára vágytam ami a szabad levegőn végezhető. Hosszas keresgélés után rátaláltam egy iskolára, ahol halász szakmunkásokat képeztek. Fogalmam sem volt a szakmáról, de annyit tudtam, hogy a víz, és a hal fogalmak szorosan kapcsolódnak hozzá. Így aztán minden szülői figyelmeztetés ellenére, halász szakmunkás tanuló lettem. Az iskola helyileg Tatán volt, így 3 évnyi kollégiumi élet várt rám. Az első osztály nagyon tetszett. Sokat tanultunk a vízi ökoszisztémákról, és a halak szokásairól. Megtanultam a különböző halbetegségeket is. A gyakorlati oktatások kemény fizikai munkát jelentettek. A lusta, kövér gyerekből lassan erős férfiemberré váltam (legalábbis testileg). A kollégium egy részben jó, más részben rossz hatással is volt rám. Egyrészt önállóságra nevelt, másrészt viszont szinte teljesen megszűnt a szülői kontroll, ami a viselkedésemen meg is látszott. Bár az iskolában a tanulás nagyon könnyen ment, a magatartásommal nagy problémák voltak. Az egyetlen igazi pozitívum az volt, hogy elkezdett egyre jobban érdekelni a szakma. Rengeteg könyvet vettem ki a helyi könyvtárból, és belevetettem magam a tógazdasági haltenyésztés elméletébe. Minden tudatosság nélkül, a sok olvasás hatására sokkal magasabb szintre jutottam a szakma elméletében, mint az osztálytársaim. A kevés időben amit otthon töltöttem persze horgásztam is. A halakhoz való viszonyom viszont változóban volt már akkor. Nem lett létszükséglet a "nagy" fogás, hiszen halász tanulóként könnyedén tudtam annyi halat hazavinni, ami a családnak elég volt.

Sokat olvastam a finomszerelékes módszerekről. A matchbotos módszer volt a legszimpatikusabb, de tanulóként álmodni sem mertem egy igazi matchbotról. Így aztán felgyűrűztem egy 4m-es spiccbotot, és az volt az én matchbototm hosszú éveken át. Elkezdtem tehát a horgászatban is a saját utamat járni. Az új módszerekkel sokkal eredményesebb voltam, mint a hagyományos fenekezéssel. A horgászattal kapcsolatos emlékképekből a csodálatos nyári szünetek maradtak meg bennem a legjobban. Mivel akkor már teljesen önálló voltam, egy hozzám hasonlóan őrült barátommal, szinte minden napot a Gaja patak partján töltöttünk. Eleinte a kárászokat és a pontyokat kergettük, de aztán megismerkedtem egy olyan halfajjal ami azóta is a kedvencem. A domolykó volt az új felfedezettem. Egyszerűen imádtam a szépségüket, a vadságukat. Az első pár darabot véletlenül fogtam, de aztán hamar a nagy kedvenc lett. Mivel akkoriban a pergetésről még csak olvasgattam, de nem pergettem, ezért úszós módszerrel üldöztem őket váltakozó eredménnyel. Az emlékképeim közül a legerősebben az nap él, amikor egy nagyon meleg nyári napon hatalmas domolykórajokat láttunk a patak leapadt vizében. Minimum 100 domolykóból állt egy raj. Néha egyet, ugyan meg tudtam fogni, de hamar szétugrott még egy ilyen hatalmas raj is. Akkor döbbentem rá, hogy mennyi halat is rejt ez a kis patak.

A második év az iskolában fél év elméletből, és fél év gyakorlatból állt. A gyakorlati időt itt a Vörösmarty TSZ. halastavainál töltöttem. Itt megtanultam csapattag lenni, beilleszkedni egy brigádba. Jó fej kollegáim voltak, csupa vidám, de amúgy meg nagyon erős, kemény ember. Sok idő maradt horgászni is. Továbbra is a patak maradt a kedvenc, de mellette elkezdtem felfedezni a Velencei-tó halállományát is. Maga a tó egyébként nagy kedvencem lett később. Sokat jártam ide és sok szép emlék maradt meg ebből az időszakból bennem. Az első nyári éjszakai horgászatok, tábortűzzel, szalonnasütéssel hajnalban. Életem egyik leggondtalanabb időszaka volt ez. Akkor úgy éreztem enyém a világ. Ettől az érzéstől viszont beképzelt, és nagyképű lettem. Semmibe vettem a szüleim jó tanácsait, úgy éreztem én tudom mit akarok, és abba senki nem szólhat bele. A patakon is sűrűn megfordultam. A barátommal belekóstoltunk a pergetésbe is. Semmi pergető felszerelésünk nem volt pár villantón, és pár kezdetleges Hokév wobbleren kívül. Mégis mindketten megfogtuk életünk első pergetett csukáit. Élénken él bennem annak a napnak az emléke amikor a barátom fogott egy csukát, és horogszabadítás közben a csuka megharapta. Nagyon vérzett neki a sebe, és nem volt nálunk semmiféle kötszer vagy ilyesmi. Pólóba tekerve a kezét csillapította vérzést, ami szerencsére elállt. Bevallom, akkor megijedtünk egy pillanatra mindketten. Néha apu is elkísért minket a patakra. Akkoriban még életerős emberként velünk együtt jött, a jó 40 perces biciklitúrára. Néha olyan halakat fogott, amivel minket is meglepett. A közel másfél kilós dévérkeszegére, még ma is emlékszem. Ha már emlékképekről van szó pl. ilyenek jutnak eszembe. Tűzoltás a Gaja partján. Valaki egy nyári délutánon, gondatlanságból felgyújtotta a Gaja patak partján a száraz gazt. Más horgászokkal együtt oltottuk el a tüzet. Vödrökkel hordtuk a vizet, és sikerült megelőzni a nagyobb bajt. Aztán ott voltak az első patakból fogott süllők. Az elsőt véletlenül fogtam, de utána már céltudatosan kerestem őket. Aztán beugrik egy másik emlék. Meleg nyári éjszakán üldögélünk a Velencei-tó partján. A lágy éjszakai szellő a Popstrand felől az éppen aznap fellépő Edda jófajta zenéjét hozza el nekünk. A tüzünk még parázslik, és a zöld nádlevelek miatt büdös, de szúnyogriasztó hatású füsttel takarja be a helyünket. Igazán szép emlékek...

A harmadik év a szakmunkás iskolában gyorsan tovaszállt. Egy jeles szakmunkásvizsgával, reményekkel telve hagytam el az iskolát. Aztán pár hónap alatt nagyot fordult velem a világ. A családunk anyagi helyzete válságosra fordult. Dolgoznom kellett volna, de akkoriban csúcsosodott ki a munkanélküliség. Bár eredetileg érettségizni akartam, a felvételire már el se mentem. A nyarat még végighorgásztam, de aztán sürgősen állás után kellett néznem. Ekkor szembesültem először azzal, hogy bár gyönyörű szakmát tanultam, az életben nem sokra fogok menni vele. Elkezdtem dolgozni, és mellette a B, C kategóriás jogosítványt lerakni. A munkám megalázó volt, és a fizetésem nevetségesen kevés. Megkaptam az élettől az első pofonokat, és ízelítőt a szegénységből. Véget ért a serdülőkor....

A sors fintora, hogy valamikor ekkor hagyták abba Kincsesbányán a bauxitbányászatot. Amíg a bánya működött a patak télen, és nyáron is kapta folyamatosan a friss karsztvizet. Ahogy leállt a bánya a Gaja sem kapott több vizet onnan. Drasztikusan lecsökkent a patak vízhozama. A régi helyeken nem maradt víz. Lábnyomok jelentek meg a mederben, jelezvén, hogy hálós rabsicok is rabolják a beszűkült életterű halakat. Pillanatok alatt lett a kis vízfolyás az álmok vizéből, szinte üres kis patak. Elmaradoztak a horgászok is. Nem volt miért kimenni. A kedvenc domolykóim úszták meg valamennyire. Ezekben az években fogtam meg az első 1kg feletti domolykómat. Az igazi nagyok, olyan jó 2kg körüliek, hamar eltűntek. Bár mint írtam maradt, de folyamatosan zsugorodott a domiállomány.

1995-ben behívtak katonának. Egy évet voltam sofőr a honvédségnél. Mire leszereltem, már ismertem a feleségemet, és innentől ismét felpörögtek a történések az életemben, de erről majd a következő részben...