Az autóban még üldögéltem egy darabig. Akkor találtam ki, a hajnali taktikát. Úgy döntöttem, hogy párat dobok a Bregyó tavon, aztán átsétálok a másik vizünkre, a Csónakázó tóra. Gyorsan kirámoltam a cuccot, és három percen belül, már minden élesítve várta a halak jelentkezését. Az út melletti részen kezdtem. Itt már jópár szép süllő, és feka is szákba került már, egy-egy fénykép erejéig. A kevés fényt, és a zavaros vizet figyelembe véve, egy 9cm-es zöld gumihal került a 3g-os jigre. Szépen végigszórtam magam körül a vizet, de semmi se történt. Már éppen a helyváltoztatás járt a fejemben, amikor az egyik dobásnál történt valami. Oldalra dobtam, és a parttal majdnem párhuzamosan vezettem a plasztikomat. Talán a harmadik emelés után, egyszer csak elindult a zsinórom, a nyílt víz felé. Kapás! Bevágtam. A bot azonnal karikába hajlott. Lassan felsírt a fék is. Akkor még jó fekára, vagy süllőre gyanakodtam.
Lassan aztán tudatosult bennem, hogy a tompa súly amit érzek, valami jóval nagyobb halat sejtet. Csak azért nem ment el tőlem távolabb, mert nem akart. Irányítani akkor egy kicsit se tudtam. Már lassan öt perce ment a huzavona, mikor elsőként megmutatta a halam, hogy ez nem játék. Egy jó 20 méternyi damilt elkért a dobról. Azért csak ennyit, mert utána irányt váltott.
Negyed óra után, már harcsát láttam a halamban, de gyanúsan nem harcsásan viselkedett. Továbbra sem tudtam egy percig se irányítani. Erőltetni nem volt értelme egy UL. pergető motyóval. Mi is volt ez a felszerelés. A bot, egy régi, első szériás Favorite Blue Bird 192cm 3-12g-os tűspicces pálca. Az orsóm egy Lildlis pergető orsó 2000-es méretben. Lassan három éve tekerem. Hiba nélkül fut azóta is. Ötezerért nem volt rossz vétel szerintem. A zsinórom, egy sima, egyszerű, víztiszta monofil 0,18-as átmérővel. Ha jól emlékszem Tubertini márkájú....
Már 35 perce fárasztottuk egymást, amikor a halam váratlanul feljött és megmutatta magát. Egy hatalmas amurtest jelent meg a felszínen. Úristen mekkora! Azzal a lendülettel, fordult is vissza a mélybe, újabb adag zsinórt elkérve. Mintha a szájában lett volna a horgom....
45 percél nézőközönségem is akadt. Egy ötven körüli férfi, állt meg mögöttem szurkolni. Majd negyed óráig bírta, aztán megunta, és továbbállt. Közben én elgondolkodtam, hogyha sikerül is kifárasztani az amurom, mivel fogom kivenni? Az én összecsukható merítőm, igencsak kicsinek tűnt. Hiába fürkésztem a partot, aznap reggel senki nem jött, ilyen korán horgászni.
Egy órája fáradtunk mindketten, amikor halam feljött, és elfeküdt, Akkor már tisztán láttam, hogy a zöld gumihal a szájában volt. Odakészítettem merítőmet, de hamar kiderült, hogy ez csak a szokásos amurtrükk volt. A merítő szélétől öt centire feléledt, és új erőre kapva, lehúzott az orsómról megint vagy 20 m zsinórt. Ha menni akart, egy ekkora halat, képtelen voltam megállítani. Közben visszatért a szurkolóm. Láthatóan, érdekelte őt is, hogy mi lesz vége. Egy óra, és húsz perc után,váratlanul feljött a halam, és elfeküdt. Toltam alá a merítőt óvatosan. Megvan! A farka csúnyán kilógott a hálóból, de a teste nagyobbik része, benne volt. A keret tövét megfogva óvatosan kiemeltem a halat. Szinte futva vittem fel a parton, a nedves fűbe, közben végig azon járt az eszem, hogy csak nehogy ugorjon egyet, mert cafatokra szaggatja a merítőmet. Nem ugrott. Békésen tűrte, hogy lefényképezzem, sőt az alkalmi szurkolómat megkértem, hogy lőjön rólunk egy közös képet is.
Életemben nem fogtam még ekkora amurt, semmivel se, nemhogy UL. pergetővel. Súlyra tutira 10 kiló felett volt valahol. A hosszát se volt mivel megmérni, és nem is akartam sokáig kínozni, mert nagyon bágyadtan pihegett. Az alkalmi fényképészem őszinte megrökönyödésére, elindultam a hallal vissza a víz felé. Szerencsére itt elég lapos a part, nem volt nehéz óvatosan elengedni. A halam egy pillanatig az oldalán feküdt, majd méltóságteljesen, lassú faroklegyezéssel elköszönt, és egy pillanat múlva elnyelte a tó vize.
Bármi is történhet velem jövőben, ez az amur örök élményként, megmarad az emlékeimben. Mondanám, hogy "életem hala", de hátha tartogat még meglepetéseket nekem a sors....
